Minden a feje tetejére áll...

Még mindig a terasz lépcsőjén üldögéltem, most már duzzogva, a kezemben egy vastag könyvemmel, ami most a legkevésbé sem akart lefoglalni. Habár mégis próbáltam azt a látszatot kelteni a drága bátyám előtt, hogy teljes koncentrációmmal olvasom a regényt, még ha most nem is érdekelt annyira.  Per pillanat csakis  a bugyuta tesóm ténykedése vonta el a figyelmem. Bár úgy tettem, mintha elmerülve a regényben, olvasnék, ám ő mindig átlát rajtam.  Szerettem kukkolni, amikor a motorját bütykölte.  Lopva meglestem, ahogyan izmos karjai összhangba kerülnek testével, kócos éjfekete haja belelógott barna szembe, mire ő idegesen arrébb tolta kócos frufruját, közben különböző cifra szavakat mormolva.  És idáig tartott az álcázás, akaratlanul kuncogni kezdtem Arnold bénázásán. Mire ő hatalmas szemeivel mérgesen felém kémlelt, persze gúnyos mosolya szája szélén kísérte. Így már hiába is tettettem az olvasást, hisz úgy is tudta, engem nem érdekel.  Keskeny ajakait beszédre formálta, de mielőtt bármit is mondhatott volna,  a haverja, Ben Styles belezavart. Remek, Bennek hála sosem tudom meg, mit akart a bátyám e percben kibökni nekem.

Próbáltam neheztelni emiatt a srácra, de bármennyire is szerettem, volna, ez nem igazán ment. Tetszett nekem, és ezt nem tagadhattam. Az igéző mosolyával, széles vállaival, és a bátyámnál izmosabb testével, ami összhangban volt keskeny csípőjével.  És azok a telt ajkak...  Bárcsak egyszer én csókolhatnám. Ám tudtam ez csak egy álom, Ben Styles sosem lehet az enyém. Ő sosem fog úgy nézni majd rám, mint férfi a nőre, azokkal az éhes, vágyakozó pillantásokkal.  Arcom elpirult az illúzióim hatására, és még csak észre sem vettem magamon, mikor bátyám felrikkantott. Körülkémleltem, vajon kinek szólt e pár mondtat, ám csakis én ültem vele szemben, így csak én jöhettem szóba. Úgy néztek engem, mintha egy mozi kivetítő hófehér vászna előtt ülnének, és egy izgis filmet lesnének.  Jaj ne, még csak az hiányzik, hogy Arnold észre vegye Ben iránti sóvárgásom, és gúnyolódásként, elmondja ezt a cimborájának. Egek,még soha nem féltem ennyire, bátyám  komoly arcától. Esküszöm életemben nem vágtam még ilyen tehetetlen, döbbent arcot. Még szerencse, hogy napszemüveget viseltem a nap melege miatt, így nem láthatták  tisztán érzelmi jelenetem.  A bátyámnak bizonyára feltűnt Ben iránti sóvárgásom, és most már bármelyik pillanatban kikotyoghatja azt. Legnagyobb meglepetésemre, Arnold összecsapta hatalmas lapát kezeit, majd belebokszol t egyet haverja hasába, na persze olyan barátilag, nem úgy, mint akit ebben a percben szét akar ütni. Valamit odasúgott a haverjának, mert éppen felém tartottak, mikor Arnold hittelen kitépte apró kezeim közül Jane Austin könyvét, mire én kislányosan  felhörögtem.  Ben persze egy jókorát nevetett,  ám Arnoldot fura módon nem izgatta haverja szórakozása.  Csak állt ott, kezében a regényemmel, közben pedig bele-bele olvasgatott, ott ahol abba hagytam. Olyannyira kémleltem arca minden apró vonását, hogy észre sem vettem mikor ajka széles mosolyra húzódott. Persze én még mindig olyan piros voltam mint egy homár a szégyentől, amit a bátyámnak köszönhetek egyrészt.

– Azért vagy ilyen nyálas, mert efféle marhaságokat bújsz, húgi! – mondta negédesen.

– Ha-ha-ha. Milyen kedves tőled, hogy figyelmeztetsz a hatására.

– Ugye?  Végre igazán ellazulhatnál, Cass. Mit szólnál, ha elvinnélek egy körre a mocimmal? – kérdezte, még mindig nevetve.

– Mi? Azért szerintem még nem őrültem meg, hogy felüljek, pont mögéd.

– Héj, nyugi, én csak azt szerettem volna, ha egy kicsit feloldódsz.

– Ugyan már, Cassie! – szólalt fel barátja mellett Ben.

– Egyszer van gyerek nap.  Miért nem használod ki ezt az egy lehetőséget?

Vajon miért van az, ha egy pasikkal találkozom, mindig gyereknek néznek? Hisz már elmúltam tizennyolc.  És már kezdem unni, hogy gyerekként kezelnek ahelyett, hogy felnőttként néznének végre rám is. Könyörgöm, nincs szemüvegem, sem az a hülye fogszabályzóm.  Amúgy meg az okulárém leváltottam hagyományos kontaklencsére. Igaz nem volt könnyű hozzászoktatni a szemem a lencsékhez, de végül megoldódott ez is.  Ám még most sem értem, mire fel ez az egész csúfolódás és szapulás.

– Nagyon vicces, Ben! Miért nem a bátyámat szórakoztatod a röhejes viselkedéseddel? – kérdeztem mérgesen.

– Mert a bátyád nem bírja a hülyeségeim, hisz te is tudod – felelte.

– Ne már, húgi, gyere egy körre. Ígérem, nem fogsz lepottyanni! – kiáltotta a testvérem.

– Már mondtam, hogy az életben nem ülök arra a tragacsra.

– Mért vagy te ennyire makacs? De a nyálasan romantikus könyvek falása az megyeget  – mormogta az orra alatt.

Végül saját magam is meglepődtem, mert beadtam a derekam.  Felmásztam a bátyám mögé, míg ő beindította a motort, ami berregő hangok közepette, végül beindult.  Szorosan átkaroltam csípőjét remegő kezeimmel, mire ő bénázásomon, és látva, hogy mennyire félek, jól kinevetett.

– Erőse csimpaszkodj a derekamba, nehogy leess itt nekem! – kiabálta túl a motorzúgást.

– Próbálok fent maradni!

Erre Arnold nem válaszolt, hanem a legnagyobb sebességbe rakta a mocit. Már csak arra emlékeztem, hogy úgy süvítünk végig az úton, mint majdnem a leggyorsabb versenyló. Sápadt, arcomon éreztem a szellő gyengéd érintését, mire összerezzentem. Óvatosan elvettem jobb kezem Arn derekáról, és összébb húztam magamon a szövetpulóverem. Igaz, nem a legvastagabb, és legmelegebb pulóverem volt, de jó szolgálatot nyújtott erre az alkalomra. Észrevette az egyik karom hiányát derekán, és óvóan hátrasandított, minden rendben van-e velem.  Amint megbizonyosodott róla, hogy még mindig ott szorongatom őt, kuncogott egyet, majd visszafordul, és tovább kémlelte az utat.

Körülöttünk autók tömege suhant el, egymás után. Egyre jobban kezdtem félni, egyre csak azt az illúziót láttam magam előtt, hogy véletlen folytán leesem a motorról, és összetöröm magam. Megpróbáltam súlyos szemhéjam lecsukni, hátha ez a kép is eltűnik. Ám ez sem segített. Meg akartam kérdezni a testvérem, hogy ez mindig így van, ha motorra ül, vagy csak nálam történt ez? De akármennyire is szerettem volna, egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan érzés volt ez, mintha elvágták volna hangszálaimat, és ez által teljesen megnémultam volna. Borzasztó érzés volt mindezt átélni.  A bátyám e közben még csak meg sem mukkant, vagy még csak meg sem rezzent. Ebből is látszik, hogy már igazán ért a motorok nyelvén.  Azt sem vette észre amikor még szorosabban fontam át remegő karjaimmal derekát; csakis az utat figyelte.

Egy hatalmas domb felé közeledtünk, és én még csak észre sem vettem.  Már túl késő volt, mikor felfedeztem, hogy a magas hegytetőn hasítunk felfelé. Egyből előjött a magasságtól való félelmem. Utáltam a magasságot, ugyanis kiskorom óta tériszonnyal küszködtem. Ezt Arnold nagyon jól tudta, de mégsem lassított le, vagy fordult volna vissza. Minél magasabbra mentünk, annál rémültebbé váltam a magasság láttán. Szívem gyorsan kezdett verni, a lélegzetem egyre felgyorsult.  Végül a szívem már a torkomban dobogott, annyira berezeltem. Mit tegyek most? Szóljak neki, hogy forduljon vissza, mert félek a magastól? De hisz úgy is tudja ezt. Amúgy is csak kiröhögne, és röhejesnek tartana, mert berezeltem egy kis magasságtól. 

Végül  próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy kitartás, nem lesz semmi baj, túlélem. Súlyos szemhéjamat lecsuktam, hogy ne lássam, milyen magasan is vagyunk éppen.  Imádkoztam magamban, hogy túléljem ezt az amatőr mutatványt.

Annyira elmerültem magamban, hogy fel sem tűnt, a motor nem jár. Teljes csönd ereszkedett a helységre, ahol éppen álltunk. Aztán már Arnold azon a mélyen csengő hangjával szólongatott.  mikor látta, nem reagálok, gyengéden megérintette szorosan a derekára tekeredett hosszú, vékony karomat, és óvatosan levette onnan, mire kizökkentem a félelem által okozott kisebb transzból.

– Jól vagy? – kérdezte olyan aggódóan.

– Még kérdezed? Majdnem megöltél, pedig tudod jól, tériszonyom van. Akár le is szédülhettem volna mögüled, és fogadok, te még csak észre sem vetted volna.

– Ilyet többé soha ne mondj, húgi! Te és anya is nagyon fontosak vagytok számomra, bár ezt nem mutatom ki annyira nyilvánvalóan, de nagyon szeretlek titeket – mondta aggódóan.

– Hűha… Most sikerült meglepned. Vagy várjunk? Ki vagy te, és hol hagytad a goromba bátyuskámat?

– Nagyon vicces, Cass. Én komolyan gondoltam az előbb elhangzott minden egyes szavam, te meg itt humorizálsz. Ne haragudj, de nem gondolod, hogy ez már egy kicsit gyerekes?

Jól hallottam? Az imént gyereknek neveztek, engem, aki jóval több, mint tizenhat? Na ez már azért sok. Bár a bátyám szerette megmondani a magáét, de ez már túlzás volt. Legyerekezett egy tizennyolc éves felnőtt lányt. Olyan sértődött képet vágtam, amilyet csak tudtam. Azt szerettem volna ebben a pillanatban, hogy visszaszívja az előző sértő mondatát. Türelmetlenül vártam, hátha megbánja a szavait, és bocsánatot kér, de nem tette. Csak állt ott mint egy szobor, megmerevedve. Egyikünk sem szól egymáshoz, csak némán álldogáltunk a magas dombtetőn. Egy kisebb széllöket meglebegtette kusza hajtincseimet, mire idegességemben félretoltam rakoncátlan szőke tincseimet a fülem mögé.  Már- már kezdett zavarni Arnold némasága, így hát megtörtem a kínos csendet.

– Nem kell úgy tenned, mintha érdekelnélek egy aprócskát is! – mormoltam az orrom alatt.

– Ne csináld ezt!

– Mit ne? – kérdeztem.

– Hát, amit csinálsz, mert kikészítesz vele – válaszolta.

– Én nem csináltam semmit. Csak az igazat mondtam. Úgy teszel, mintha én, vagy anya érdekelne téged, de te is tudod, hogy ez nem így van. Igaz?

– Fejezd be, Cass! – kiáltotta idegesen.

– Inkább menjünk haza, és felejtsük el, hogy egyáltalán beszélgettünk. Sőt mondok neked jobbat, azt is felejtsd el, hogy egyáltalán eljöttem ide veled.

– Rendben. Ha te így akarod… hát legyen így – felelte.

Feszengve ült vissza a motorra, én pedig beültem mögé. De a világért sem akartam megszólalni, még a végén én leszek az a hülye, aki megtörni a csendet, így hát némán ültem mögötte egészen hazáig. Nem mondanám, hogy élveztem a visszafelé vezető utat, főleg a dombon lefelé való robogást. Ujjaimmal szorosan tartottam kezemben Arnold pólóját, miközben szorosan átkaroltam libabőrös karjaimmal. Minél lejjebb ereszkedtünk a lejtőn, annál jobban kezdtem feloldódni a könyörtelen félelemből. De akkor érzetem a legnagyobb biztonságban magamat, mikor már a házunk előtt álltunk. Nem szóltam semmit, csak némán leszálltam a motorról, átadtam neki a bukósisakot, és elrobogtam a konyhába megkeresni anyát.

Az emlékek hatása

A nap melegen süt, sugarai kellemesen melengetik hófehér bőrömet. De hiába a nagy meleg, az én bőröm színe marad a sápadt fehér színben. Ha nem lennék ennyire emberi, még a végén azt hinnék, vámpír vagyok.

A teraszon üldögéltem, kezemben Jane Austin könyvével.  Körülöttem száz-, meg száz rózsabokor, telis - tele szebbnél szebb rózsákkal.  Amikor kint voltam, a szabadban, mindig kellemes virágillat lengett körül, ami emlékeztetett arra, mennyire szeretem a virágokat. Végül is, aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. Vagy igen?

Nem tagadhatom, Jane Austin, a világhírű romantikus írónőnk mindig a kedvenceim közé tartozott. Szerettem minden könyvét, főleg a Büszkeség és balítélet című regényét. Ha az egyikbe beleolvasok, szinte az első alkalommal elragad magával, így én is úgy érzem, mintha a történet egyik főhőse lennék. Különösen Lizy-vel érzetem, úgy, hogy egy csónakban evezek. A maga módján gyönyörű, de okos és pedáns lánnyal. Azért nem esek túlzásba, ezek csak szép ábrándok. Sosem leszek olyan szép, mint Lizy.

Emlékszem, 15 éves voltam, maikor még fogszabályzót és vastag keretes szemüveget viseltem. Úgy néztem ki, mint Betty, a csúnya lány, és ennek mások sokszor hangot is adtak.  Sokáig csúfoltak fura kinézetem miatt. A fiúk úgy hívtak, hogy vasfogú, meg szemüveges páva. Nagyon utáltam ezért őket, viszont nem tehettem semmit ellene, ha úgy is ugyan úgy szekáltak. A bátyám sokszor felajánlotta a segítségét, vagy a védelmét, de ez sem sokat számított. Néha úgy érzetem, mintha nem igazán érdekelné a kis húga biztonsága, sőt szerintem nagyban tojt rá, hogy zaklattak a külsőm miatt. Ugyanis figyelmét egyetlen szenvedélyének szentelte, a tragacsainak. Már 10 éves kora óta rajongott a motorokért és régóta vágyott már egyre. Apu észrevette a hirtelen kialakult szenvedélyét, ezért a tizenötödik születésnapjára megkapta élete első tragacsát. Még soha nem láttam senkit ennyire beleszerelmesedve a motorjába, mint Arnoldot. Féltékeny voltam, mégpedig arra a fémszerkezetre, ami elvette a bátyámat.

Innentől kezdve sokkal kevesebb időt szentelt rám, és abban a kevés idejében is a motorjával foglalatoskodott.  Ha rákérdeztem, lenne ideje rám, a kis testvérére, csak azt felelte, menjek, és bújjam a hülye, nyálas, romantikus könyveimet, mert úgyis csak azt csinálom. Ráförmedtem, hogy mit képzel, mikor ő meg állandóan a motorjával foglalkozik. Különben meg mi köze ahhoz, hogy mit kezdek magammal a szabadidőmben? Hisz amúgy is nyár van, nincs iskola, azt csinálhatok, amit akarok. Erre ő meg jól kiröhög engem. Igazából nem csak a könyveket bújtam, emellett külön énekórákra jártam a szünetben is. Ugyanis a hangomat képezni kell, ha énekesnő akarok egyszer lenni.  Mit is képzeltem? Ő már sosem lesz a régi jó bátyó…

Bezzeg a régi szép időkben, amikor hatalmas viharok dúltak. Hatalmasat villámlott, én pedig nagyon féltem, ezért átosontam Arnoldhoz, hátha engedi, hogy mellé feküdjek. Legnagyobb meglepetésemre a testvérem már aludt, ezért rezzenéstelenül bemásztam mellé, majd rátettem fejem a mellkasára, aztán úgy aludtam el, vele, biztonságban, így már nem féltem a villámoktól.

Annyira hiányzik már a bátyám ölelése, vagy mikor együtt nevetünk. Már nagyon rég volt, hogy mi valamit csináltunk együtt, mint két jó testvér. Engem lefoglalt az olvasás, na meg az éneklés, de mellette simán szorítottam volna időt a testvéremre is. Kicsi korom óta az volt a nagy álmom, hogy majd egyszer énekesnő lehessek, és egy jókora közönségnek dalolhatom saját készítésű daliaimmal. Ám ez az illúzió az évek múlásával egyre kezdett távolodni. Lassan már az énekórákat se nagyon engedhetem meg magamnak, főleg apa halála után kezdődött el az egész probléma áradat. Apukám már pár éve halott, ugyanis egyszer hazafelé jövet a munkahelyéről súlyos baleset érte. Tél volt és a fagy miatt az utak nagyon csúszósakká váltak. Az édesapám figyelmetlen volt, így megtörtént a nagy baj. Sokáig nem bírtuk feldolgozni az esetet. Azóta anyukánk teljesen eltávolodott tőlünk. És ami a legfájóbb volt, hogy velünk sem nagyon beszélt, pedig nagyon hiányzott. Mikor kicsi voltam, lefekvés előtt mindig betakargatott, vagy mesélt egy rövidke történetet, aminek a végére általában elaludtam.

Bár nem említettük, se én sem a testvérem, ám mégis hiányzott a szeretete és a tanácsai. Ő támogatta az énekesi pályámat, rábeszélt, hogy ideje lenne elkezdenem, vagy különben az álom nem válik magától valóra. Most pedig teljesen elzárkózik tőlünk önmaga magányában, a gyász fájdalmában. Bár tudom milyen nehéz ez, hisz elvesztettük a világ legjobb apukáját. Viszont ez már négy évvel ezelőtt történt, úgy hiszem, mi elég időt adtunk anyánknak a felépülésre. Ideje lett volna visszatérnie a szerepébe. A bátyám soha nem említette, hogy hiányolná anyát, de engem megviselt a távolságtartása.

Ám a helyzet egyre csak romlott, anya rászokott az alkohol fogyasztására.  Először még kisebb mennyiségben vett magához, aztán egyre többet és többet. Ezt már Arnold, akit eddig látszólag nem érdekelt a dolog, sem tűrte tétlenül. 

Anya épp az utolsó cseppeket tüntette el a whiskyjéből, ami őszintén szólva elég büdös volt, sőt mi több, az egész konyha bűzlött az italtól. Gyönyörű fürtjei most teljesen csapzottak voltak, kéken fénylő íriszei alatt most fáradtság festette karikák húzódtak. Vékony kezeivel éppen ki akarta dobni az üres palackot a kukába, mikor a bátyám mérgesen lépett be a konyhába. Gyenge, remegő kezében megállt az üveg, látva bátyám haragját. Valószínűleg megijedt, hogy Arnold jól letolja a gyerekes gyengeségéért.

Igaza lett volna, ha kiosztja, amiért ennyire elzárkózott tőlünk. Neveztem volna idegennek, mint a saját anyánknak. Egy anya nem csinál ilyet egyetlen gyerekével sem. Tudom, fáj neki a férje hiánya, de attól még mi itt voltunk neki. Számíthatott ránk, ha bajnak nézett elébe. Erre mi egy teljesen idegen személyt kaptunk vissza.

– Figyelj, anya, én eddig némán tűrtem azt, amit teszel, viszont ez már túlzás. Nem csak én vélem így, hanem Cass is. Hiányzol nekünk, nem is veszed észre, mennyire. Ne tedd ezt velünk, könyörgöm! Hagyd az ivást a fenébe és megint légy olyan, mint régen!

– Próbálom, fiam, de ne hidd, hogy nekem ez ilyen egyszerűen fog menni!

– Még csak meg sem próbálod. Legalább kettőnkért! Tudod mit, nem töröm magam miattad, úgy sincs semmi értelme. Ugyanúgy megy majd a pia, felejtsd el, hogy beszélgettünk!

– Arnold, várj! Te ezt nem érted!

– Sajnos igen, anya!

Arnold bágyadtan, mélabúsan lépkedett végig a folyosón. A tudat, hogy nem sikerült anyját a helyes útra téríteni, egyre csak marta. Bár előttem próbálta takarni szomorú arcát, de én tudtam, valójában mi rejtőzik mögötte. Titkon reméltem, idővel majd minden gondunk megoldódik anya alkoholproblémájával és az anyagi gondokkal együtt.

Az idő elteltével végül letetette a whisky-s poharakat. Sőt mi több az összes konyhában rejtőzködő üvegeket a szemetesbe hajította. Végül bejelentette, visszatért az édesanyátok! Arnold és én persze szóhoz sem jutottunk a meglepetéstől és az örömtől. Végül odarohantam anyához, majd szorosan megöleltem, és puszit nyomtam ráncos homlokára.

– Annyira örülök, hogy újra a régi vagy! – sikongattam örömömben.

Arnold meg sem mukkant, csendben tűrte anya mondókáját. Valójában a szemét forgatta, biztos azt hitte egy újabb trükk anya tarsolyából. Ezúttal nem volt az, tisztán láttam anyun, láttam, milyen boldog, hogy láthatja örömittas arcom és széles mosolyom. Habár a neheztelő bátyám fanyar arcvonásai koránt sem nyugtatták meg. Arnold arcán egy mi van, azt hiszed, beveszem a kis hazugságaid figura tűnt fel. Bár anya próbálta a boldogság látszatát kelteni, de szomorkás szemei máris elárulták hatalmas bánatát, ami a szívét nyomta. Én pedig látva anyám szomorkás arcvonásit, kezdtem ugyan úgy érezni. Abban a pillanatban legszívesebben nekirontottam volna mogorva testvéremnek, és kértem volna, bocsásson meg anyának, de hiába kértem volna. Tudtam, a bátyám így is úgy is megmarad a szótlannak és önfejűnek. Annyira utáltam… vagyis szerettem volna, de nem ment, annak ellenére, hogy megtagadja anyánktól a bocsánatot, nagyon szerettem, hisz mégis csak a testvérem.

Elgondolkoztam, azon, vajon miért ilyen nehéz minden? Itt van az esély, hogy minden megváltozzon, nyomában anyám leküzdött ivási problémájával, és mégis úgy érzem, tehetetlenek vagyunk.

– Jól érzed magad, kislányom? Olyan döbbent képet vágsz – kérdezte aggódóan anya.

– Igen, azt hiszem. Csak egy kicsit elkalandoztam – válaszoltam a legkedvesebben.

– Csak nem egy jóképű srác vonta el az én kicsi lányom figyelmét? – mondta negédesen.

– Dehogyis! Teljesen más! Mégsem egy fiúról álmodozom! – nevettem fel.

Sápadt orcám akaratlanul kipirult a fiú szó hallatán. Eszembe jutott Benjamin Styles, Arn legjobb haverja. Te jó ég, mennyire odavoltam érte, és azt hiszem, még most is ég a láng a szívemben, csak elő kell csalogatni. Egy kósza pillantás azokba a csodás kék íriszekbe, és máris olvadok.