A levél

Az olvasatlan levélpapír a földön lapult. Biztosan akkor ejthettem el, amikor elestem a padlón heverésző bolyhos kutyámban, aki éppen most is szundított. Mellette aztán robbanthatnának atombombát, még az sem igazán zavarná meg lelkivilágát. Fogadnék, hogy még az sem riasztaná fel az alvásból. Ahogyan próbáltam a lábamra állni, térdemben kisebb fájdalom suhant át. Jól megüthettem, csodálom, hogy még nem tört el.  Óvatosan kezembe vettem a tele írt lapot, nehogy elszakadjon, és csendben beléptem a szobámba, hogy még véletlenül se keltsem fel Boomert. Leültem az ágyra, majd olvasni kezdtem a sorokat. A kézírása nagyon hasonlított az énektanároméra, Mrs. Summers-éra. Ekkor már tudtam, valami nincs rendben. Tovább kémleltem a mondatokat, hátha megtalálom a választ a kérdésemhez.

Életemben először csalódtam, és ez most történt velem, pont most, amikor a legtöbb gondom akadt. Ugyanis a levél azt írja:  

Sajnálattal értesítem Önt, Miss. Ames, hogy a felvételire benyújtott kérvényt többféle okból kifolyólag el kell, hogy utasítsuk. Elég rosszul áll az iskola anyagilag, és ezért nem engedhetjük meg magunknak ezt a tömérdek diákot. Felettébb röstellem, hogy annyit dolgozott érte, hogy bekerülhessen, és most a második évét nem folytathatja nálunk, de én nem tehetek semmit az érdekében. Az igazgató úr kijelentette a diákok selejtezésének a megkezdését az iskolánkban, és valószínű, hogy nem vonja vissza egyhamar. A második félévre csak a tehetős szülők gyermekei kerülhetnek be körünkbe, hogy emeljék az intézményünk színvonalát.

Ez nagyszerű, az álmaim teljesen elvesznek a semmibe, a szívem összetört, és most ráadásképp még ez is. Szörnyű érzés ez, ha valaki elveszíti a lehetőséget, hogy az álmai végre az életben egyszer valóra válhatnának. Erre én lennék a tökéletes példa, a szánalmas, magának való kiscsaj, aki nem tud egy pasit sem meghódítani. Olyan gyengének, és bénának érzem magam. Sosem leszek olyan okos és szép mint a többi lány. Mikor lesz ennek vége? Sós könnycseppek áztatták sápadt arcbőrömet , és a könnyek egyre csak gyűltek- és gyűltek. Most kiadtam magamból az eddigi összes fájdalmam. De az, hogy kiraktak az énekiskolámból, hát az mindent vitt. Éltemben nem éreztem magam ennyire rosszul, mint ebben a percben. Ezt a rossz érzést senkinek sem kívántam, hogy így megszenvedjen ennyiszer egymás után mint egy ostoba teremtés, aki én lennék.

Próbáltam visszafojtani a könnyeimet (de sikertelenül), mert muszáj volt anyunak valahogyan a tudtára adnom, mi történt. Erősnek kell lennem, nem adhatom fel. Kettesével szedtem a fokokat a lépcsőn lefelé, becsörtettem a nappaliba. Anya épp a kanapén ült, és valamin kellemesen mosolygott.

Gondolom a televízióban láthatott, valamit, és az ragadata meg így a figyelmét. Láttam már ezt a nőt sírni, szenvedni, és küszködni is. De most egy teljesen más anya szerepében látatom, megújultan, és a boldogságtól kiteljesülten. Elég volt amit láttam, ekkor tudtam nem mondhatom el neki a szomorú hírt, nem vehetem el a jókedvét, hisz nemrég kaptam vissza a régi anyámat, és az alkoholproblémákkal küzdőtől végül elbúcsúzhattam. Anyámat boldognak látni olyan volt, mint amikor a még bimbós rózsa teljes virágjába borul. Hogyan ronthattam volna most el ezt a szép napot, inkább hagytam a fenébe az egész hülye gondom. Letörölgettem az árulkodó könnycseppeket az arcomról, aztán én is rávetődtem a kanapéra, anya mellé. Nem mondom, próbáltam szólásra nyitni számat, de mintha egy hatalmas lakattal zárták volna le az ajkamat, vagy pillanatragasztóval ragasztották volna össze, olyan érzés volt ez is. Észre vehette a gyanús jeleket, de mégsem szólalt meg, csak figyelt, és várta, mit fogok elmondani neki a következő percekben. Bárcsak olyan erős lehettem volna, hogy elmondjak mindent, hogy kitálaljam, mi bántja a szívem, de valahogy nem ment.  Hiába volt minden próbálkozásom, egyszerűen nem sikerült egy szót sem kicsikarnom magamból. Csak ültem ott mint egy darab fa. Minden próbálkozásom semmivé vált,  és amikor próbáltam volna kibökni a problémám, megcsörrent a telefonom valahol a nadrágzsebem mélyén. Fogalmam sem volt, ki kereshetett ebben az időpontban. Érdeklődve, bár egy kissé hevesen szóltam bele a készülékbe ,mire egy ismerős hang csendült fel. Akkor már tudtam,hogy ez csakis a barátnőm, Lindy lehet.

Lindy már óvodás korom óta a legjobb barátnőm volt, majdnem testvérem. Nagyon szerettem vele lógni, bulizni, vagy suliba menni. Nála sosem kellene jobb barát. Bármi van, benne megbízhatok, és elmondhatom neki a legféltettebb titkaimat is egyben. Amikor elmondtam, hogy ennyire oda vagyok Benjamin Styles-ért, akkor teljesen begolyózott. Azt hittem szívrohamot kap, amint kimondtam a nevet. Habár Lindy szerette túlreagálni az ilyen helyzeteket, ami azt illeti túlságosan is. Ám én ennek ellenére nagyon szerettem őt, hisz a legjobb barátnőm volt, az egyetlen, akire mindig számíthatok. Ha ő nem lett volna azokban az időkben, amikor az iskolában a kinézetem miatt szekáltak, vagy amikor apa meghalt, s anya piált, hát nem is tudom mi lett volna velem nélküle.

– Nem fogod kitalálni, hová megyünk holnap este bulizni? – kiáltotta a barátnőm a telefonba.

– Neked is szia!

– Na, mi ez a lehangoló viselkedés? Te nem szoktál ilyen lenni. Mi történt, halljam?

– Ma kaptam egy levelet, és a levélben az állt, hogy ott kell hagynom az énekiskolám, mert nem tudják tovább támogatni az oktatásom, és csak tehetősebb diákokat vehetnek fel. Gondolhatod, mennyire kikészültem mostanra. Alig bírok a könnyeimmel küszködni, főleg anya előtt, nem tudom hogyan mondjam el neki, hogy nem támogatják a továbbtanulásomat. Nem szeretném ezzel terhelni, hisz nemrég hagyta ott a piát – mormoltam szomorúan.

– Jaj, drágám, annyira sajnálom. Hogy tehetnek ilyet, hisz két éve odajársz, és most csak úgy egy hülye levélben dobnak ki téged.  Tudod mit, oda megyek hozzád, pár perc és ott vagyok, addig ne mozdulj otthonról!

– Rendben.

Pár percen belül megérkezett, ahogyan ígérte. Hosszú barna hajzuhataga lófarokba volt kötve, arca csinosan festve. Ha nem lett volna a legjobb barátnőm, talán még féltékeny is lettem volna rá. De hisz az is vagyok. Gyönyörű mandulaszemei karikásak voltak a fáradtság miatt, de selymes babaarcáról sugárzott a boldogság és a szüntelen kedvesség. Fekete magas sarkújában tipegett felém, telt ajkain megjelent az a jellegzetes mosoly. Szorosan megölelt, én pedig vállára döntöttem fejemet, aztán váratlanul újra eleredtek a sós könnycseppek, végigfolyva az arcbőrömön, egészen Lindy válláig. Életemben nem esett még ennyire jól egy baráti ölelés, mint most. Elég szorosan ölelhettem, mert kibontakozott szorításomból, majd szánalommal telt arccal bámult rám, miközben az arcomról törölgettem az árulkodó könnyeket. Láttam rajta, hogy tudni akar minden apró kis részletet, de itt nem mondhattam el, nem szerettem volna, ha bárki is hallja milyen szánalmas kis fruska vagyok. A bejárat felé tessékeltem Lindyt, amikor váratlanul Grace Thomas és a kis barátnője jelent meg az utcában. Öltözetükről és kinézetükről feslett, hogy mekkora ribancok. Sosem kedveltem ezt a két lányt, különösen Grace-t kerültem. A másikkal különösebben nem volt nagy problémám, ő csak követte a barátnőjét mint egy pincsikutya. Grace-t kiskorom óta kerültem, mert mindig szekált a kinézetem miatt. Sokszor vasfogúnak csúfolt, és ez nagyon rosszul esett. Az egész utálat akkor kezdődött, mikor rájött, mennyire odavagyok Benjaminért. Ő persze azonnal ráröppent, nekem ezzel sérelmet okozva. Persze én nem igazán szóltam vissza neki, mert féltem, hogy még nagyobb szívatást alkalmaz majd nálam az eddiginél is.

Most meg itt áll előttem, mintha annak idején semmi sem történt volna.  Bár az arcáról most is sugárzott az utálat, és a harag, azt reméltem békével jött. Ám koránt sem ezért akart ide jönni. Úgy érzem ennek más az oka, és ehhez nekem is közöm lesz.

– Nocsak – nocsak, kit látnak szemeim? Nézd csak Ellye ez ami kis vasfogúnk, de mennyire megváltozott, rá sem ismerek.

– A szemétséged, az látom megmaradt Grace – feleltem bátran.

– Hallom kiraktak a sulidból. Micsoda szánalom.  CCCCCC

– Hallgass el! – kiáltottam. – Neked ehhez semmi közöd az ég világon!

– Ó, azért nekem is közöm van hozzá, mert miattam raktak ki kislány! – mondta gúnyosan.

– Hogy micsoda, miket beszélsz te?

– Ahogy mondom, anyám beszélt az igazgatóval, hogy szeretne átvinni ebbe az iskolába. Az igazgató nem akart belemenni, de végül előállt a tökéletes tervével, hogy akkor kiraknak téged, a kis támogatott tanulójukat, hogy én mehessek helyetted. Jaj, úgy sajnálom!

– Te hol sajnálnád, te szemét liba? – vágtam hozzá a trágár szavakat.

– Nyugi, én békével jöttem. Van egy ajánlatom számodra. Ha örökre elfelejted Benjamin Styles - t, megbeszélhetem az igazgatóval, hogy maradj. Hm, mit szólsz? Rajtad áll a döntés, vasfogú!

– Én nem megyek bele semmi megállapodásba, azt felejtsd el Grace Thomas. És különösképp, mit akarsz te Ben-nel? Elcsábítod, egy kicsit hitegeted, hogy mennyire szereted, ezzel fájdalmat okozva nekem, aztán meg fogod magad, és kidobod?

– De kár, ellődted a poént – nevetett gonoszul.

– Ez nem vicces. Most azonnal húzz el innen a kis barátnőddel együtt. Nem érdekel a hülye egyezséged.

– Hát jó, te akartad így. Gyere, Ellye, menjünk.

Még hallottam, ahogyan odasúg valamit a barátnőjének, majd röhögve távoznak. Biztos én voltam a röhögés tárgya. Grace Thomas visszatért, újult erővel, és most el akarja venni tőlem Benjamint is. Ezt nem engedhettem meg, cselekednem kell, előbb – utóbb el kell mondanom Ben–nek az igazat.

A megaláztatás még ennél sosem fájt jobban. Hogy kérhet ilyet tőlem, csak úgy mondjak le Benjamin-ról. De azt fájt a legjobban, hogy Grace végig tudta, mit érzek a fiú iránt, és most csapott le a haragja nálam a legjobban. Utáltam mert ennyire ki akart velem szúrni és azért is mert megismertem. Ez a seb mindennél jobban feltépetik, ha arra gondolok, mit tett velem most és annak idején. Ez a gonosz lány pontosan tudta, mivel teheti tönkre az életem, megvolt hozzá a fegyvere.

Annyira elmerültem gondolatimban, hogy észre sem vettem, Lindy is itt van. Szegény, itt áll kővé dermedve,mint akinek fogalma sincs semmiről, ami körülöttem folyik. Ám, azért mindennél jobban örültem, hogy ő itt van mellettem, a legjobb barátnőm, és támogat mindenben.

– Jól vagy Cassie? – kérdezte halkan.

– Hát, nem igazán. De mindent elmondok neked,csak ne itt. Mi lenne, ha sétálnánk egyet? – kérdeztem.

– Nekem aztán teljesen mindegy, csak azt mond meg, hová menjünk!

– A bátyám említett egy versenyt kint a tisztáson. Mi lenne lekukkantanánk oda, és megnéznénk mi folyik ott?Majd útközben elmondok mindent az elejéről, ígérem.

– Oké-oké. Benne vagyok – mondta negédesen, nevetve.

Harag vagy megbocsájtás?

Számításaim szerint, anyu a konyhában volt, és az asztal körül tevékenykedett. Valami nagyon finomat készíthetett, mert ahogyan láttam, eléggé el volt foglalva, ahhoz, hogy ne figyeljen fel az érkezésemre. Azt terveztem, majd jól megijesztem, de akkor meg szegényre a frászt hoznám, így még a végén leejtené valamelyik hozzávalót, és akkor nem lesz finom ebéd. El akartam mondani, mennyire bántja lelkemet a bátyám tartózkodó viselkedés, hogy ez mennyire rosszul esik. A szívem megszakadt, ha arra kellett gondolnom, hogy ennek ellenére mennyire szeretem, hiszen az egyetlen édes testvérem volt, és mindig is az marad. Nagyon hiányzott már az odaadó szeretete, a védelme, és minden, ami ő volt. De mindez hiába, ha ő még most sem hajlandó megadni magát. Még mindig elég szótlan. Talán ma sikerült kihúznom belőle pár szót, de az is csak pár mogorva szócska volt. Én hülye, még azt reméltem, talán végre elfelejtjük ezt az egész kínos kis incidenst.

Láttam, anya túlságosan elfoglalt, ezért inkább visszabattyogtam a rózsáktól illatozó levegőre, majd helyet foglaltam megszokott helyemen. Arnold épp ott tétlenkedett a motorjával, és olya annyira el volt foglalva, hogy nem volt szívem megzavarni, de muszáj volt, véget kell vetnünk a némaságnak. Hiányzik Arnold, és ezt nem hagyhatom elfajulni. Bátortalan vagyok, és az is voltam mindig, de nagy nehezen odavonszoltam vékony lábaimmal magamat a tragacsával küszködő fiatalemberhez.  Észre is vette, a közeledésemet, de a legkisebb figyelmét sem szentelte igazán csak rám. Nem tudtam mire vélni ezt a bunkóságot. Vagy csak megjátssza, hogy nem érdeklem, vagy tényleg nem akar velem foglalkozni. Nem engedhetek meg magamnak még egy veszekedést. Itt az ideje, hogy végre helyre rakjam az életem, és ha kell, akkor a bátyámat is. Ha Arnold nem lép a békülés irányába egy fokot sem, majd akkor én.  Remélem, nyert ügyem lesz nála. Kénytelen voltam valamit tenni, még a végén elveszítem a testvérem örökre. Gyengéden oldalba böktem, ezzel jelezve, hogy figyeljen végre rám is, mire lassan felém pillantott gyönyörű szemivel. Láttam benne a haragot, a megbánást, a szeretetet és a megbocsájtást is. Tudtam, ha most belekezdek a mondókámba, talán nem veszítem el őt soha. Miután apa elment, csakis ő meg anyu maradt nekem, senki másom sincs, akit ennyire szerethetnék, mint kettejüket. Anyám, a makacs, de szeretetteljes nőszemély és a flegma, de a szívében legbelül, kedves Arnold.

Észrevettem, hogy a némaságom kezd eléggé kínossá válni, ezért szólásra nyitottam számat, mire Arnold egyre feszültebbé vált. Most nem fogok megfutamodni, elmondom, amit szeretnék, és kész. Tudnom kell, miért haragszik még most is ennyire rám.

– Szia! – köszöntem szerényen.

– Helló.

– Mielőtt még megeszed a fejem, csak azért jöttem, mert észrevettem a viselkedési stílusod velem szemben, és ez nagyon fájó számomra. Gondoltam, ha most beszélek veled, talán kiderül, miért orrolsz rám. Kérlek, mond el mi bánt, és ha velem van a gond, akkor légy szíves bocsáss meg nekem! De ne csináld ezt, mert nagyon fáj ez nekem. Nem tudod elképzelni, mennyire hiányzol az életemből.

– Nézd, Cass, én nem rád haragszom. Csakis azért vagyok kiakadva, amiért anya így átver téged, és te ilyen gyorsan megbocsájtottál neki. Tudom, hiányzik, mert nekem is, minden nap arra gondolok, hogy mikor lesz majd újra a régi.

– De hát anya nem vert át, tényleg leszokott az alkoholról. Hisz saját magam láttam, amikor egy egész üveg bort dobott a szemétbe, ahelyett, hogy megitta volna. Hidd el, ő nem vezetne engem félre. Hiszek neki, és neked is így kéne tenned – feleltem.

– Nem tudom, Cass. Azt hiszem, még nem vagyok erre kész. Talán egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam az eseményeket.

– Igen, igazad van. Ne haragudj, el is felejtettem, hogy neked milyen nehéz alkalmazkodnod a dolgokhoz.

– Semmi baj, húgi. Nem kell bocsánatot kérned. Különben is én vagyok a hibás. Tudtam, hogy tériszonyod van, és mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel. Meg is sérülhettél volna, én meg megyek a saját fejem után. Te ne haragudj! – mondta szomorúan.

Ekkor már nem tudtam visszafojtani a szememből csurdogáló könnycseppeket. Végigperegtek sápadt arcomon, mire Arnold gondosan letörölgette őket hatalmas kezével, aztán magához vont, és megcsókolta a homlokom. Olyan szorosan öleltem, hogy majdnem megfojtottam, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy a bátyám szeret, és nem haragszik rám. De viszont az anyával kapcsolatos ügy még nincs lezárva. Valahogyan rá kell vennem a kibékülésre, bár ez egy kicsit sem lesz könnyű ügy. Mindent meg fogok tenni azért, hogy a családunk újra együtt legyen, apa nélkül is, mert szükségünk van egymásra. Többé nem engedhetünk meg magunknak újabb vitákat.

– Segítesz nekem szerelni? – kérdezte mosolyogva.

– Persze. De nem ígérem, hogy mindent jól fogok csinálni. Nem értek a motorbabráláshoz.

– Semmi gond, kislány, csak adogatnod kéne pár szerszámot, és ennyi az egész. Ezt még egy óvodás is végrehajtja. De ne vedd a szívedre, mert csak viccelek.

Beszélgetésünk egyre jobban kezdett elmélyülni, mire magam is meglepődtem, amikor rákérdeztem a tegnapi kínos sztorival kapcsolatban, amikor Ben is itt volt. Közben adogattam a szükséges szerszámokat, mire ő figyelmesen, sorra elvette kezemből, miközben engem hallgatott.  Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy rákérdezzek a ma délelőtti incidensre. Azt hittem, könnyed választ kapok kérdéseimre, de Arnold nem igazán akarta ezzel a témával kapcsolatban beszélgetni. Ám nekem akkor is tudnom, kell miért volt ilyen kedves, és miért falazott nekem, hogyan állom Ben pillantásait, pedig tudja, érzek valamit iránta. Amit pedig érzek, az nem valami hülye elfásult tini szerelem, vagy rajongás, hanem egy igazi vágyódó szerelem, amit már egy jó ideje véltem magamon felfedezni. Bár a srác nem nagyon hajlik ebben az irányban felém, de szeretném, ha ő is így érezne, ha tudná, mit jelent ő számomra. Soha nem érzetem még ekkora vonzást senki után sem, mint nála. Még ha azt kérnék is, felejtsem el, vagy szakítsak a gondolattal, hogy valaha az enyém lesz, én pedig az övé, valószínűleg nem menne. Kezdtem attól tartani, talán csak álom lesz az egész, és örökké várhatok majd az én szőke hercegemre, fehér lovon. Tudtam, nem szedem ki egy könnyen belőle a választ, amit annyira akarok, de én akkor is megpróbálom, mert tudni akarom, miért titkolta Ben előtt, hogy mennyire oda vagyok érte. Ösztönösen nyúlt volna a következő alkatrészért, de hiába tette, mert én addig nem voltam hajlandó újabb szerszámmal ellátni, míg választ nem kapok a kérdésemre, és az most van. Arn megdöbbent arcot vágott, majd sóhajtott egyet, és szólásra nyitotta ajkát.

– Az igazság az, hogy már jó rég óta tudtam erről a szerelmes álmodozásodról. Sokat gondolkoztam, vajon elmondjam-e neked, hogy észrevettem rajtad ezt a kis fura változást, ha Benjamin is itt van, de inkább úgy döntöttem, hagyom az egészet. Ám amikor ma láttam rajtad azt a fájdalmas arcvonást, akkor tudtam, komoly lehet, amit te érzel a barátom iránt. És a gondolatra, hogy te szereted, de ő nem hajlik az irányodba, meg kell, mondjam, megsajnáltalak, a szívem megszakadt érted – mondta.

– Ugye nem mondtad el neki, mit érzek iránta? – kérdeztem ijedtem.

– Nem. Persze, nem mondtam neki semmi ilyesmit, amit észrevettem nálad. De előbb utóbb el kell mondanod neki, vagy soha nem kapod meg, és örök életedre szenvedhetsz, húgi!

Ahogyan ezt elmondta, egyből elszállt minden bátorságom, hogy valaha is elmondok mindent a fiúnak, akit szeretek.  Eddig sem volt igazán merszem bevallani az érzelmeim, de most ezt még lehetetlenebbnek látom, mint valaha. Mégis, hogy akarok a srác elé állni, ha még egy szó sem jön ki majd a torkomon, ha megpillantom őt. Nagyon össze kell szednem magam, ha el akarom mondani az igazat. A bátyámmal könnyű volt erről a témáról csevegni, de vele ez más lesz. Ő nem a testvérem, sem a haverom, hanem csak egy srác, akibe halálosan bele voltam zúgva. A gondolat, hogy egyszer szembe kell szállnom a félelmeimmel, mind elszállt jó messzire. Úgy álltam ott az udvarban, kezemben egy csomó szerszámmal, mint egy szétmállott kőzetdarab.

Gondolkodásomat anya zavarta meg hirtelen megjelenésével, kezében egy vékony borítású levéllel, és ahogyan láttam, nekem volt címezve. Szépen szedett betűkkel volt a nevem és a lakcímem egy újrahasznosított borítékra írva, benne pedig egy kis lapocska rejtőzött. Alig vártam, hogy elolvashassam, mit rejt a fehér lapka. Gyorsan nyomtam egy puszit anya homlokára köszönetem jeléül, amiért idehozta nekem a levelet, majd se szó- se beszéd berontottam a bejárati ajtón.

Egyenesen a szobám irányába rohantam, de nem vettem észre az előttem, a földön tanyázó Boomert, aki kényelmesen terült a hideg parkettán, mire én szerencsétlenségemben felbuktam benne. A fejem jókorát koppant a padlón, mire egy nagyot ordítottam, amit szerintem az egész utca hallhatott. Nem véletlenül mondta annak idején az ének tanárom, hogy belőlem még egyszer kijön a vadállat. Én ezen csak nevettem, de igaza volt, most sikerült előhoznom, azt, ami nem én vagyok, és ez Boomernek hála, a mi kis szőrgombócunknak, aki olyan lusta volt, hogy soha nem tudott lemondani az alvásról. Most meg megnézhetem magamat, itt terülök a földön, mint egy mozgásképtelen zombi, a legviccesebb az egészben pedig, hogy Boomer nyalogatja az arcomat, mintha ezzel akarna bocsánatot kérni, amiért rosszkor volt rossz helyen. Én persze olyan lágyszívű vagyok, hogy egyből megbocsátottam. Átöleltem nyakát, majd gyengéden végigmasszíroztam, mire ő elkezdte a farkát csóválni. Felnevettem, mire ő ugatni kezdett, aztán a hátára fekve, mutatta a pocakját, hogy ott is simogassam meg. Végigszántottam kezeim elrendezett bundáján, majd megvakartam a füle mögött, aztán a hasát. Ám bármennyire is szerettem volna még vele maradni, és simogatni, de nem tehettem, el kellett olvasnom azt a levelet. Talán az énekiskolámból jött, vagy nagyapa írt a tanyáról, hogy végre látogassam már meg őt és a nagyit. Eszembe jutott, milyen régen jártam már ott, hiányoztak a lovak, és a nagyszüleim. Kedvem támadt leutazni a vidékre, de nem most, amikor még a Ben-es ügyem nincs lezárva.