2014. december 28., vasárnap

Élet és halál között

Odabenn műszerek hangjai elnyomták a fülemben dobogó vér hangját. Két férfi szorgoskodott körülöttem: az egyik egy fecskendőt készített elő, míg a másik tűt szúrt a vénámba, végül egy tasak vért rögzített az egyik állványra. Rosszul érzetem magam és a hordágy sem volt olyan kényelmes, mint hittem, bár lehet, hogy csak a sérüléseim miatt tűnt olyan kényelmetlennek. Elszörnyedve figyeltem, ahogyan a zacskóból a vér egy csövön keresztül a testembe csurog. A vörös folyadék látványától egyszerre felfordult a gyomrom.
Jól van, kislány! Most már csak rajtad múlik. Légy erős – súgta az egyik a fülembe.
Hörgő hangot hallattam, amikor próbáltam a lehető legnagyobb levegőt venni. A magas, nagyobb darab férfi egy újabb fecskendőnyi folyadékot nyomott belém, miután az állványra illesztett véres tasakból kifojt az utolsó csepp is; mikor a tű a bőröm alá hatolt, egy könnycsepp csordult ki szememből. Aztán kezdtek elhomályosodni a kép, szemem lassan csukódott le, végül mély álomba szunnyadtam.
A műtőbe! Azonnal a műtőbe vele – ordította egy lágy hang.
A műtőt már előkészítették a hölgy érkezéséhez. Hogy van?
Nagyon csúnyák a sebei. Van törött csontja és valószínűleg belső vérzése is. A mentős, aki idáig ápolta, azt mondta, hogy a lány panaszkodott a gyomrára.
Hozzák már azt az ágyat!
Erős kezek emeltek meg és raktak át egy kényelmesebb ágyra, majd betakartak. A jéghideg, kérges kéz a homlokomat súrolta.
A láza is eléggé felszökött! – búgta egy mély, férfihang.
Rendben, tolják a műtőbe! Én is azonnal megyek, csak bemosakszom.
A hozzátartozókat értesítette már valaki?
A helyszínen volt egy fiú és egy lány. A fiú azt állította, hogy a hölgy bátyja.
Jól van kicsikém, most aludni fogsz. Amikor felébredsz, minden más lesz.
Minden más lesz – hangzottak el újra a szavak az agyamban, végül engedtem a mély, bódító álomnak.



Cassandra! – szólítgatott egy ismerősen csengő hang.
Lassan nyitottam fel szemhéjaim, a szokatlanul erős fénytől pislogtam. Egy nővér állt az ágyam mellett, kedvesen mosolygott le rám, mikor a hangra felébredtem. Nem lehetett több mint huszonöt. Vékonyka, kerek arcán halovány mosoly jelent meg. Aprócska kezével gondosan kicserélte az üres infúziós tasakot és a helyére egy újat tett fel. Hűvös kezét meleg homlokomra simította, majd mikor látta, minden rendben, egy pohár vizet nyomott a kezembe, mellé egy fájdalomcsillapító tablettát.
Hogy érzi magát? – kérdezte.
Hát… voltam már ennél jobban is – mormoltam rekedtes hangon.
Hamarosan jobban lesz. Csak adjon egy kis időt magának. Ellenben, ha nem bánja, én most távoznék…
Persze, megleszek. Menjen csak – hörögtem fájdalmasan.
Á… míg el nem felejtem. Odakinn várakozik a családja. Szeretnék magát látni. Beengedhetem őket?
Természetesen. És köszönöm.
Szívesen – mosolyodott el kedvesen, majd távozott.
A fehér ajtó ismét kinyílt, de ezúttal az anyukám lépett be rajta. Ráncos arcán fájdalmas mosoly suhant át, a szemei könnyesek és karikásak voltak. Helyet foglalt az ágyam melletti kis fehér széken és megfogta a kezem. Nagy megkönnyebbülés futott végig testemen, mert végre láthattam az édesanyám és végül is kijutottam a rablóim karmai közül. Csak éppenséggel szépen összeverve. Még így a kórházi ágyban is úgy festettem, mint egy kivert kutya; hajamat valaki vastag fonatba kötötte, ami a vállamon pihent.
Jaj, kincsem, nagyon aggódtam érted. Annyira féltem, hogy elveszítelek. Abba belehaltam volna, ha ezt nem éled túl.
Semmi baj anya, itt vagyok és élek – mosolyogtam.
A bátyád mindenhol keresett téged. Az egész várost bejárta Lindy-vel…
Én nagyon sajnálom. Én… Ne haragudj, anya!
Dehogy haragszom rád, édesem. Hogyan is haragudhatnák?
Az ajtón kopogás hallatszott és a kis résen egy ismerős fej jelent meg. Arnold volt az, teljes pompájában. Boldogsága sugárzott a szemében, de nem úgy, mint eddig, most mintha aggódott volna. Miattam volt ilyen letört. Kedvesen vigyorgott egyet, majd intett a mögötte megbúvó Lindy-nek.
Bejöhetünk? – kérdezte a barátnőm.
Persze. Gyertek csak, van még itt bőven hely – feleltem vidáman.
Örültem; végül is nem úsztam meg a kórházat, de legalább ők itt vannak nekem, és mellettem állnak, szeretnek. Mi hiányzott még?
Az én egyetlen barátosném! – visította. – Jobban vagy már?
Mint akit az utcán kanalaztak össze – próbáltam viccelődni.
Az a lényeg, hogy itt vagy velünk, húgi. Nagyon szeretlek, de ha még egyszer eltűnsz, megharaplak! – nevetett Arn.
Ki tette ezt veled, Cass?
Fogalmam sincs.
Az orvosok azt mondták a trauma okozhatta az emlékek vesztését. De ránk mindig is emlékezni fogsz.
Azt sosem feledném, mennyire fontosak vagytok nekem – pillantásom megtelt melegséggel.
Nézd, húgi, mi nem erőltetjük ezt. De ha valamire emlékezni fogsz, tudni akarom a szemétládák nevét, hogy szétverjem őket.
Ne csináld ezt, Arn. Erre nincs szükség.
A fenéket nincs! – csattant fel. – Félholtra vertek, de te akkor se akarod, hogy megfizessenek azok a mocskok – morogta a hátát mutatva felém. – Idefigyelj, Cass! Míg a rendőrség meg nem találja a tetteseket, addig sehova se mehetsz egyedül! Megértetted?
Igen, igen. Különben is, innen hogyan szabadulnék? Mindenhol nővérek meg orvosok nyüzsögnek.
Arn nehezen engedett, de miután megbékélt, azután órákon át beszélgettünk. A téma legtöbbször az elrablásomra és a bántalmazásomra terelődött. Arnold mindent tudni akart, csakhogy az emlékvesztésem közbeszólt.
Az a szemét Ben! Jól leordítottam a fejét.
Na, de Arn! Miért tetted ezt?
Most meg miért véded azt a marhát? Úgy beszélt veled, mint egy közönséges kutyával. Miért hagynám ezt?
Azért, mert nem tehet róla. Amit Grace tett vele az megbocsájthatatlan. Eléggé kiakasztotta Bent és még csodálkozol, hogy így beszélt?
Akkor is, Cass. Megérdemelte. Nem te tetted ezt, hanem az a szarházi kis cafka. Akkor miért veled viselkedett így?
Arnold fiam, elég lesz. Ne zaklasd fel a húgod! – parancsolt rá anya.
Na, de…
Semmi de. Fejezd be. Az orvosa megmondta, nem szabad most őt felzaklatni. Idővel visszatérnek majd az emlékek, de ezt nem lehet siettetni.
Este nyolc órakor mindenki elment. Egyedül maradtam a sivár, kihalt kórházi szobában. A folyosón csak az ügyeletes orvosok lépései hallatszottak a sötét folyosón. A szobában csak egy kis lámpa függött az ágyam felett a plafonon. Ügyetlenkedtem vele egy kicsit, végül sikerült felkapcsolni. A lámpa tompa fénye enyhén világította be a sötét helyet. Így már nem éreztem magam ennyire egyedül.
Az orvosom szerint egy jó pár napig nem mehetek haza a sérüléseim miatt. A törött csontjaimnak idő kellet, míg összeforrnak ezen kívül a hasamon lévő vágás elég mély volt.
Fogalmam sem volt, mikor aludtam el. Arra ébredtem, hogy egy ágyat tolnak a sarokba, amin egy majdnem velem egykorú lány feküdt. Elég kábának tűnt, ezért gondoltam, talán most műthették. A lány olyan mélyen aludt, hogy még a legapróbb zajra sem reagált. Az egyik férfi végignézett rajtam, majd együtt érző mosolyt villantott felém. Kedvesen viszonoztam. Nem mintha udvarolni akart volna, csupán kedvesnek akart tűnni a betegek szemében, amibe én is beletartoztam. Csak rám kellett nézni: csupa zúzódás és folt volt a testem, mégis ki akarnak nekem ilyen állapotban udvarolni? A gondolat megmosolyogtatott.



Teltek a napok én pedig egyre jobban kezdtem megszokni az időnkénti hosszabb magányt. Na, de nem teljesen egyedül voltam ebben a kórteremben. Itt volt Melissa, egy aranyos, tiszta lelkű fiatal lány és néhány családtagom, akik időnként meglátogattak. Idővel megelégeltem a némaságot és szóba elegyedtem Melissával. Végül kiderült, milyen nagyszerű teremtés is ő valójában. Egyre jobban kezdtünk összeszokni. Azon kaptam magam, hogy minden legféltettebb titkon elmondom neki, ő pedig illedelmesen végighallgat, aztán ő is rákezd.
A testem hatalmas változáson ment át. A csontjaim lassan, de kezdtek összeforrni. Egyre jobban érzetem magam a bőrömben, bár a rémes emlékek a kínzásomról szerencsére továbbra se tértek vissza. Mintha egy útvesztőben ragadtam volna. Hiányzott a fény az alagútból, ami kivezetne a sötétség bugyraiból. Dr. Madesen szerint időt kell, adjak magamnak és talán jót tenne, ha leköltöznék vidékre, ott talán kitisztulna a fejem.
Nem mondanám, hogy nem gondoltam át az ötletet, mert nagyon is remek terv lehetett volna az emlékezéshez. Ott voltak a nagyiék is. Ausztráliában minden olyan csendes, és nyugodt volt, különben is már hiányoztak a nagyszüleim és a lovak; különösen Mistral, az én gyönyörű füstös fekete kancám. Emlékszem, milyen nehéz volt megválnom tőle. Olyan volt nekem, mint egy második testvér a bátyám mellet. Rengeteget lovagoltam, szinte minden időm ezzel a töltöttem. A nagymama sokszor veszekedett, hogy állandóan lovagolok, mi lenne, ha egy kicsit visszavennék belőle… Én meg fittyet hányva az egészre tovább folytattam. Jack, a lovászfiú mindig segített a felnyergelésben és az etetésben. Elég rendes fazonnak tűnt. A nagyi még mondta is, lehet, hogy tetszem ennek a fiúnak, mire kínomban elvigyorogtam. A papa természetesen ellenezte a nagyi felvetését. Féltett engem, talán csak nem akarta, hogy csalódjak a szerelemben. Apa is ilyen volt, mint a papa. Most meg itt fekszem a legnagyobbat csalódva a szerelemben, elveszítve azt, akit szerettem és mindig is szeretni fogok. Talán hagyjam elmenni? Biztos voltam benne, hogy ő már sosem fog úgy szeretni. Akkor meg minek szenvedek annyit a semmiért? Egyszer úgy is fel kell adnom…
Jól vagy? – kérdezte aggódva a szobatársam.
I… igen. Persze. Mi olyan vicces?
Elég fura fejet vágsz – nevetett jóízűen.
Nem is igaz! Csak gondolkodtam...
Elmondod? – kérdezte.
Talán. Most azonban szükségem van egy kis levegőre – nyomtam meg a fejem fölött függő nővérhívó gombot.
A nővérke sietve érkezett hozzánk. Körbekémlelt, hogy vajon melyikünk hívhatta.
Jó reggelt, kisasszony? Hogy érzi magát?
Remekül. Viszont, ha nem lenne gond, szeretnék egy kis friss levegőt szívni.
Ó… semmi gond. Akkor kinyitjuk az ablakokat.
Nem. Én nem erre gondoltam. Szeretnék kimenni az udvarra…
A doktornő nem biztos, hogy örülni fog ennek az ötletnek, Cassandra. Talán hagyjuk ezt pár nappal későbbre, amikor már rendben lesznek a csontjaid – mondta szárazon. Akaratlanul is dühös lettem.
Ne aggódjon, amint a doktornő látja, hogy jobban van, engedélyezni fogja a sétát. Addig pedig pihenjen sokat!
Rendben.
Sértődöttnek érzetem magam. Mi az, hogy Dr. Madesen nem engedi meg a sétát? Nem lehetek örökké az ágyhoz kötve, mint egy lebénult, szerencsétlen flótás. Azzal, hogy egész nap beszélgetek Melissa-val egy kevéskét sikerül elfelejtenem a honvágyat.
Arn meglátogatott délután, furcsa módon, egyedül. Épp benyitott, mikor Melissával elmerülten beszélgettünk. Meséltem neki az anyukámról, Arnról, Lindyről és még Benjaminról. Bár az utóbbiról nem sokat. Legfőképp a lovamat, Mistralt emlegettem, hogy milyen gyönyörű, és különleges állat is ő. Látszólag Lissának tetszett a mesém Mistralról, mert megkönnyezte a történetem.
Szia, húgi!
Szervusz, bátyus. Jó látni téged. Annyira hiányoztok. Haza akarok innen menni. Ne értsd félre Lissa, jó fej vagy, de a családom mindennél fontosabb nekem.
Persze. Ez érthető is Cassie. Látom, mennyire szenvedsz nélkülük.
Ó… Szia, biztosan te vagy Cass szobatársa. Arnold vagyok, a bátyja. Te meg minden bizonnyal Melissa, igaz?
Igen. Örülök, hogy megismerhetlek. A húgod már sokat mesélt rólad, és Lindy-ről.
Valóban? – nevetett, elpirulva.
Könnyed léptekkel közeledett felém majd gondolkodás nélkül lehuppant az ágyamra és átölelt, ahogyan mindig is. Szerettem az ölelésébe burkolózni, jó érzéssel töltött el. Imádtam a bátyám, ahogyan ő engem. Hiába veszekedtünk, ugyanúgy szerettük egymást. Anya boldog volt, hogy legalább mi itt vagyunk neki, ha apát már soha nem kaphatja vissza.
Végül ölelő karja elengedte a derekam, hagyta, hogy visszafeküdjek a kényelmes párnára téve fejem. Végigsimított összeszurkált kézfejemen. Az apró szúrt sebek még nem gyógyultak be, ezért érzetem még mindig fájdalmat, ha hozzáértek. Ő észrevette szenvedésem ezért elvette hatalmas tenyerét a kezemről. Átérzően bólintott felém. Legnagyobb meglepetésemre egy csokit húzott ki kabátzsebéből. Összehúzta a zipzárt a kabátján, majd kezembe adta a csokoládé szeletet. Nekem sem kellett több, egyből kirántottam a kezéből. Napok óta nem ettem csokoládét és ez most rettenetesen jól esett.
Jaj, Arn – mondtam teli szájjal. – Egy angyal vagy! Szörnyű ez a kórházi kaja.
Tudom én, azért is csempésztem be egy csokit neked. Bá nem tudom, ehetsz-e ilyet…
Kit érdekel?! Ilyen koszt mellet meg pláne.
Csak le ne bukjunk a doktornő előtt – mondta nevetve.
Nyugi, a doktorina ritkán néz be hozzánk, akkor is csak pár szót váltunk, utána meg lelép – mormogta az orra alatt Lissa.
Akkor oké.
Arnold órákat töltött itt velem, sokat nevettünk, és ahogy láttam, eléggé megkedvelte Melissát. De persze Linnek nem kellett aggódni, ugyanis nem lesz ebből szerelem. Egyre jobban azt éreztem, hogy Lindy-t és a bátyámat a jó Isten is egymásnak teremtette. Amióta megismerték egymást, azóta elválaszthatatlanok. Természetesen a barátnőmnek vannak hülye megszólalásai vagy szokásai, de mind ez kutyafing, ahhoz képest ami Grace és Ben között zajlott le. Tényleg, hogy felejthettem el Boomert... Hisz ő volt a másik legkedvesebb állat az életemben, én meg elfeledem. Vajon anya és Arnold etetik őt, és szeretgetik helyettem? Vagy szegény még most is engem vár, mit sem tudva hollétemről.
Arn?
Tessék?
Mi van Boomerrel?
Ó… ő jól van. Majd kicsattan. Csak közben rettenetesen hiányzol neki, látom én rajta.
Ki az a Boomer? – kérdezte Lissa.
A kutyám. Még nem meséltem róla. De ígérem, bepótoljuk.
Közben cuki mosolyt villantottam a testvérem felé, aki már menné készült. Gyorsan még homlokon csókolt, majd szótlanul távozott. Ezek után már nem volt kedvem beszélgetni, ezért hosszas bocsánatkérések közepette aludni tértem. Még hallottam, ahogyan Melissa is így tesz.


Rettentő mélység tátongott előttem. A vakító sötétben semmit sem láttam. Bőröm reszketett a hidegtől, a szívverésem is felgyorsult. Hiába ordítottam, a sötétség elnyelte azt. Halovány fény pislákolt fel előttem, majd homályos alakok vetődtek elém. Nehéz lett volna megmondanom, kik lehettek, a sötétség miatt. Az alakok egyre közeledtek felém, így már jobban kivehetővé vált kilétük előttem. Mi ez? Talán egy emlékfoszlány? Vagy csak a képzelet játéka? Aztán legnagyobb megdöbbenésemre az egyik megszólalt mély, bódító hangján, miután vérfagyasztó sikoly vette át a néma csendességet. Egy újabb emlékkép. Hát persze az emlékeim peregnek le most előttem. Végre megtudhatom, ki tette ezt velem. De minden erőfeszítésem hiába való volt, az árnyékok nem voltak összefüggőek. Nem bírtam kivenni az arcokat, vagy megismerni azokat. És minél jobban erőlködtem, annál nagyobb fájdalom suhant át gyengült testemen.
Felriadtam. A szívem ezerrel vert, levegőhöz alig jutottam a reszkető félelemtől. Vissza akartam kapni az emlékem, de nem ilyen áron. Remegő kezem az ágy oldalt kaparta. Körmeim belevájtam a kemény tapintású műanyagba. Hatalmas erőfeszítések közepette sikerült elrendeznem magamban a történteket. Csillapodott hirtelen fulladásom és szívverésem is. Mellettem Melissa mélyen aludt, a szuszogásból megítélve nem igen riadhatott fel rám. Nagyot lélegeztem, mire tüdőm megtelt az áporodott, fertőtlenítő szaggal keveredett levegővel. Körbepillantgattam a csendes, sötét szobán. Visszavetődtem az ágyba és próbáltam visszaaludni, de ezúttal szerettem volna megúszni álmok nélkül.


Ébresztő, Cassie! – suttogta a hang.
Na… mi van? – feleltem morcosan, még félálomban.
Itt a reggeli ideje! – mondta a szobatársam.
Fúj, mi ez a rémes szag?
Kérlek szépen, ez tojásrántotta lenne.
Nem kérek – morogtam a párnát a fejemre húzva.
De Cassie, enned kell valamit! A doktornő megmondta.
Ellenkezésem ellenére, Lissa elém tolt egy tányér ételt egy szelet kenyérrel és egy pohár gőzölgő citromos teával. A citromos ital illata az orromba ivódott. Gondolkodás nélkül a bögre után nyúltam és kortyolgatva iszogattam a forró italt. A folyadék a torkomon végigfolyva átmelengette az egész testemet. A rántottához hozzá sem nyúltam, a szagból megítélve, a gyomrom egyáltalán nem kívánta.
Undorodva toltam félre a fehér, műanyag tálcát, az üres bögrével, és érintetlen rántottával.
Ühm… Megehetem, ha neked nem kell? – kérdezte félénken.
Persze. Egyél csak. Én már rosszul vagyok, ha csak ránézek is.
Némán szuszogva feküdtem, miközben Lissa a rántottájával babrált. Úgy gondoltam, ideje egy kis leltárnak. Megtapogattam a hasam, mert emlékeztem, hogy volt rajta egy mély vágás; ha jól számoltam, öt öltéssel volt összevarrva a seb. Hála az égnek, hogy a belső szerveim nem fordultak ki a helyükről – erre a morbid gondolatra savanyúan elfintorodtam. Éreztem, hogy az arcom még mindig fel van dagadva és az ablaküvegen megjelenő tükörképem tanúsította is: az ütések nyomai kékesliláról zöldre és sárgára színeződtek. Mikor levegőt vettem, még mindig szúrt az oldalam és a doki mondta is, hogy két bordám megrepedt. Örültem, hogy nem törtek el, mert akkor elég nagy esély lett volna rá, hogy átszúrhatják a tüdőmet. Egyértelmű volt, hogy a bokám se sértetlen: vaskos gipszbe volt bugyolálva az egész jobb lábam… Ó, szuper. Tehát akkor nem csak a bokám tört el, hanem még más szerencsétlenség is történt a lábammal.
Eltöprengtem rajta, hogy vajon meddig húzhattam volna ki, ha nem sikerül kinyitnom az ajtót és nem találom meg azt a pár ampullányi adrenalint, ami azon a koszos komódon feküdt. Akkor valószínűleg már esélyem se lenne arra, hogy élve kijussak onnan. Lehet, hogy nem kellett volna, de mégis halványan mosolyogva gondoltam arra, hogy azok a tuskók most mit szenvedhetnek ott, miután a kezembe akadt az a jó kis ütő. Szinte emberfeletti erőt adott az adrenalin; azt hiszem, ilyen, ha az ember szárnyal az epinefrintől.
Tudtam, hogy valamennyire a tűzzel játszom, ha megpróbálom előhívni az emlékeimet – ha egyáltalán ez lehetséges – mégis lehunytam a szemem és a legutolsó emlékképemre koncentráltam. Csak azt a sötét helyet láttam magam előtt, ahol foglyul ejtettek: a koszos, nedves aszfaltot, a parkolóban álló kocsik kerekeit, majd hirtelen fény hasította szemembe, mikor egy kocsi reflektora az arcomba világított; valaki megütött: az államon, a hasamon…
Észre se vettem, hogy visszafojtottam a lélegzetem csak akkor, mikor riadtan felpattant a szemem. Melissa olyannyira elmerült az evésben, hogy észre se vette, ahogyan zilálok.

Élesen a párnába nyomtam a fejem és kényszerítettem magam, hogy nyugodjak le. Valahogy ki kellett kecmeregnem a gödörből, aminek jelenleg a peremét fogom, mert ami még mindig visszahúz azok az elrablóim, akik még így, látatlanban, csupán a homályos emlékeken keresztül is igyekeznek visszarántani. 

2014. december 22., hétfő

Az ellenség csapdájában

Kavargó érzelmek rohamozták meg az agyamat. Testem reszketett a fájdalomtól, a hideg fuvallattól dideregni kezdtem. Az üvegablakok keretei erős fából készültek, ám az apró réseken, melyek az ablakon tátogtak zord hideg áramlott be a sötét helységbe. Még a báli ruhám viseltem, mely cafatokban lógott derekamon, és az alsó szoknya része csupa sár volt. Oldalra tűzött hajam az izzadságtól összetapadt és kócosan terült szét. A ház kihaltnak tűnt, nem hallottam semmi zajt, vagy hangokat, pedig meg mertem róla esküdni, hogy az a négy valahol itt van a közelben és árgus szemekkel figyel, nehogy megszökhessek.
Összeszedtem minden erőm, bátorságom és az ablak felé battyogtam, kinéztem, de odakint is, ahogy idebenn csend és nyugalom honolt.
Kiáltani feleslegesnek tartottam, mert úgysem hallotta volna meg senki sem, maximum az elrablóim. Innen lehetetlen lett volna menekülni. Minden apró lehetőség, ami a fejemben ötlött elhomályosult. Nem tudtam már ésszerűen gondolkodni.
Odakinn eleredt az eső; a kövér cseppek hangosan kopogtak a szemközti fészer bádogtetején. Egyedül éreztem magam és féltem. Próbáltam elterelni a figyelmem, lefoglalni magam, nehogy erőt vegyen rajtam a pánik: az ablakon kúszó esőcseppeket számoltam. Fogalmam sem volt, hogy mikor jutok ki innen. Ahogy az üvegre pillantottam felötlött bennem, hogy megkísérelhetném kitörni, de nem volt rá lehetőségem, hogy mindezt hangtalanul tegyem meg.
Végül teljesen elvesztem az éjszakában; nem bírtam tovább ébren maradni.
Idegen hangokra ébredtem, sőt inkább kiabálásokra. Két fiú veszekedett az ágyam mellett. Homályos látásommal, nehezen kivehető volt a két alak, ám sikerült elkapnom pár beszédfoszlányt.
Azt mondtad, a lány erős! – ordította
Igen az. Meglátod, csak teteti. Az, hogy elájult, nem jelent az ég világon semmit. Attól még nyugodtan fogva tarthatjuk – felelte a másik.
Ez már beteges Chris, hisz semmi olyat nem tett, amiért meg kéne kínoznunk őt. Meg fogjuk ölni ezzel.
Jaj, dehogy. És különben is ő kezdte. Vagy nem emlékszel, tökön rúgott a kis ribanc? Fogd vissza magad! Csak akkor gyere, ha majd szólok! Megértetted?!
I… igen – dadogta idegesen.
Akkor meg mire vársz? Húzz el innen! – fortyogott dühében Chris.
A másik fiú némán elhagyta a szobát, egyedül hagyva engem ezzel a pszichopatával. Chris hangosan közeledett az ágyamhoz. Résnyire nyitott szememen keresztül láttam, milyen szánalmasan nézett rám. Erővel megbökött, hogy ébredjek fel. Lassan nyitottam fel szemem, mire máris megkaptam a nap első pofonját, aztán még egyet, és még egyet. A szám felhasad; éreztem a vérem fémes ízét, ami lassacskán csordogált le az államon.  Chris megnyalta száját, mint aki a véremre éhezik. Undort éreztem iránta, gyomrom felfordult a látványtól. Egyszerre undorodtam és rettegtem tőle, de nem attól, mert megütött, hanem magától az embertől. Arcom elé tettem kezem, elhárítva a következő ütést. Christian nevetett, mint aki megnyerte a főnyereményt. Csakhogy én nem adom meg neki ezt az örömet. Elhitettem vele, hogy behódoltam, aztán a legeldugottabb fegyverrel győzöm majd le.
Még így, véresen is szexi vadmacska vagy – mondta negédesen.
Te elmebeteg… – nyüszítettem fel. – Mit akarsz még tőlem? Ha agyon versz, nem érsz el nálam semmit.
Tévedsz. Nem foglak agyon verni, csak szórakozom egyet.
Gusztustalan vagy! – köptem egyet, mire a véres váladék Chris előtt, a padlón landolt.
Te szuka! Hogy mertél leköpni?
Figyi, haver, te süket vagy, vagy hülye? – kérdeztem. – Nem téged köptelek le, a padlóra ment – fröcsögtem, majd fájdalmasan felnevettem.
Kár volt vele szemétkednem, mert jött a következő ütés, ami ezúttal a gyomromon talált.
Hm… Úgy látszik, nem törtelek még be eléggé.
Hangtalan sikítás áramlott ki az ajkaim között, ahogyan némán remegett a testem a fájdalomtól. Már csak idő kérdése volt és végleg összeomlok, ezzel Chris kezébe adva a gyeplőt. Szemeim könnybe lábadtak az erőlködéstől. Próbáltam felülni, de a fájdalom, ami a gyomromból tört fel nem hagyta. Kezemmel tapogatni kezdtem a nyakláncom után, ami még tegnap a nyakamban volt. Valahogyan lekerült rólam, vagy valaki szándékosan vette el.
Ha a nyakláncod keresed, akkor rossz hírt kell, hogy közöljek, ugyanis elhagytad az elrabláskor.
Mi? De az a nyaklánc nekem nagyon fontos, még az apukámé volt – szipogtam.
Jaj, de szomorú dolog ez. Térj észhez, ribanc. Innen nincs kiút! Fogd fel végre! – ordította artikulálatlanul.
Leheletéből áradt a cigaretta és az alkohol keveréke, mikor túl közel hajolt hozzám.
Idő kérdése és végleg az enyém leszel. Senki másé, csak az enyém – sziszegte a fülembe.
Álmodj csak. Engem sosem kapsz meg. Soha nem érdemled ki a szerelmem.
Szerelem? Ugyan már! Ki mondta, hogy szerelmet akarok tőled?
Akkor mit akarsz?!
Már korábban mondtam. Szórakozom egyet veled.



Fogalmam sem volt mekkora bajban vagyok és ezek az ütések még csak a kezdetet jelentették, a vég még rettenetesen messze kellet, hogy legyen. A számból fojt a vér, arcom tele volt karcolásokkal, véraláfutásokkal a mértéktelen pofonoktól, hasam kék-lila foltos volt, és még ki tudja, mennyi ilyen sérülés kerülhet a testemre.
Christian végül beérte mára ennyi veréssel, aztán összeroskadva hagyott magamra. Innen nem volt menekvés, egy porfészekben kellet sínylődnöm, ki tudja meddig. A lényeg, hogy Chris és a haverjai kiélvezzék rajtam a hatalomvágyukat. Igazi pszichopaták voltak: csak az érdekelte őket, hogy lássák a szenvedésemet, a kínt, ami úrrá lesz a testemen.
Bármit megadtam volna azért, hogy láthassam a testvérem, anyukám, és a legjobb barátnőmet, Lindy-t. Benjamin most a legkevésbé sem érdekelt azóta, ahogy velem beszélt a bálon. Szívem megsajdult, ha csak arra a percre gondoltam. Vajon akkor is így fogadja majd az igazságot, ha korábban mondom el? Grace sokkal elővigyázatosabb volt, mint gondoltam volna. Biztos voltam benne, sejtette, hogy beszélni fogok Bennek erről az egészről.
Chris minden nap meglátogatott és újabb ütésekkel ajándékozott meg, ami egyre jobban szétzúzta a testem. Nem volt más célja, hogy meghódítson vagy, ahogy ő mondaná: „betörjön”. Különösképp élvezte, ha kínozhatott, de mégis az volt a fura, hogy nem érdekelte semmi sem, csak kínozni akart. Ettől indult be. Mintha csak a vérében lett volna a kínzás mestersége. Nap-nap után telt el és még mindig nem volt menekvés erről a piszkos helyről.
Egyik nap különös dolog történt. Elmaradt Christian szokásos látogatása. Helyette Matthew jelent meg és gyötört. De ő valamiért másabb volt, mint Chris. Ő nem bánt el velem olyan csúnyám, mintha sajnálatot érzett volna irántam és csak kötelességből csinálta volna az egészet. Hiába, hogy fájdalmat okozott így is, mégis akaratlanul kiszaladt a számon egy megkönnyebbül sóhaj. Fáj, de legalább nem annyira. Matt észrevette, és még egyet vágott az arcomba, de ez erősebb volt, mint a többi. Fájdalmasan felszisszentem, majd remegő ujjakkal tapogattam meg az arcom. Becsuktam szemem, hátha csak egy álom az egész, de képtelen voltam elhitetni magammal. Sajnos a valósággal álltam szemben. A kőkemény valósággal.
Gondoltam, megérintem a fiú kezét, hátha csillapítható az irántam érzett dühe. Félénken fogtam meg a hatalmas kezét, mire mintha égette volna az érintésem hirtelen elrántotta a karját. Erősen meglökte a mellkasom én pedig visszazuhantam a mocskos ágyra. Mielőtt becsukta volna az ajtót a földre rakott egy tálcát egy pohár vízzel és egy szelet kenyérrel. Ennyi nap után végre nem kell éheznem. Négy teljes napon át voltam étel nélkül és most a jó Isten meghallgatta az imám.
Próbáltam takarékoskodni a folyadékkal, de képtelen lettem volna lenyelni a számban kavargó véres löttyöt, így inkább kiköptem. A víz hidegen mosta végig kiszáradt torkomat; jól eső érzés volt, hogy végre megszűnt a kaparó érzés. Az üres tálcát visszadobtam a poros linóleumra.
Egyre jobban éreztem, a gyomrom nem ég már annyira az éhínségtől. Kellemes fuvallat fújt a hajamba. Aludni semmi kép nem akartam világos nappal, ezért felálltam és az ablak elé sétáltam azzal töltve az időt, hogy a kint süvítő szél munkáját figyelem.
A tiszta, kék égen bárányfelhők úsztak, a nap sugarai beragyogták a sötét szobát, hol csak egy ablak volt, az is berácsozva. Élettelen tekintettel figyeltem a távolban kergetőző leveleket, amiket a szél időről időre felkap, majd letesz. Azt kívántam, bárcsak én is ott lehetnék… bárcsak én is olyan szabad lehetnék, mint azok a levelek. Torkomból keserves sírás tört elő. Hulltak a könnyeim, mert haza vágyódtam, és mert bezárva tartottak. Ezek a vadállatok elvették a szabadságomat.
Leültem a hideg linóleumra és vizenyős szemekkel bámultam a semmibe. Mit tehettem volna? Teljesen egyedül voltam, míg a többiek valahol szórakoztak, vagy éppen másokat kínoztak halálra. Ritka alkalom volt, amikor verés nélkül megúsztam az elkövetkező napokat. Általában mindig kaptam egy-két pofont vagy oldalba rúgást. Egész nyugodtan sorolhatnám még, de kinek jó ez? Senki sem szeretne úgy szenvedni, ahogy én.
Nem hittem már semmiben, még a reményben sem. De a sors kiszámíthatatlan, képes akkor és olyan formában lehetőséget adni, amire egyáltalán nem is számítottunk.
A hatodik napon láttam, ahogyan a srácok elhagyják a házat; éppen az ablakomtól vagy tíz méterre sétáltak el. Az ágyamon ültem és fejemet a hideg üvegnek döntöttem, miközben a távolodó alakokat néztem. Kétségbeesetten túrtam ujjaimmal a hajamba és sikerült valami vékony, hosszúkás dolgot kitapintanom csomókba tapadt tincseim között. Egy hullámcsat volt. Értékes másodperceket pazaroltam arra, hogy a vékonyka fémdarabot bámuljam, míg észbe nem kaptam. Talpra küzdöttem magam, de olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy pár lépés után a földre rogytam. Négykézláb másztam el az ajtóig és tanulmányozni kezdtem a zárszerkezetet. Nem volt valami túl modern darab, így egy pillanatra felvillant a fény az alagút végén. A kulcslyukba illesztettem a csatot és fél kézzel nyújtózkodva igyekeztem valamit csinálni. Nem tudtam, hogy hogyan kell zárakat feltörni, ezért nem tudtam mást csinálni csak mozgattam ide-oda a fémdarabot a zárban. Nagyjából félórányi szenvedés után hallottam azt a kattanást, ami visszhangzott az egész szobában. Ujjaimmal tétován markoltam meg a kilincset, majd lenyomta és csodával határos módon a fémajtó kinyílt. Egy percnyi pihenőidőt adtam magamnak, majd a földön kúszva indultam el. Egy folyosón másztam végig, ami egy szegényesen berendezett nappaliba vezetett és amint láttam, csak ennyiből állt a ház. Tekintetem azonnal a bejárati ajtóra tapadt. Csak pár méter választott el a szabadságtól, de az Úr adta, az Úr elvette. Távoli hangokat hallottam; túl sokáig babráltam a zárral és már lassacskán vissza is értek az elrablóim. Idegesen nyüszítettem, majd megpróbáltam talpra állni. Még ha gyengén is, de talpon maradtam és igyekeztem találni valamit, amivel kijuthatok, például, ha kitöröm az ablakot, mivel csak az én szobámban volt rajta rács. Egy kopottas, magas fehér komódon tapogatóztam; csupa por volt a teteje és nem találtam semmi olyat se, amivel képes lettem volna kiszabadulni. Egy szék állt a párkány alatt, de aligha tudtam volna felemelni. Élesen kapkodtam a levegőt, majd a pillantásom egy zipzáras kis táskaféleségen állapodott meg. Sietve, szinte széttéptem, ahogy kinyitottam a neszeszerhez hasonló táskát. Egy fecskendő, tű és két színtelen folyadékkal teli ampulla volt benne.
Adrenalin – suttogtam a címkén álló feliratot. Okos pszichopatákkal volt dolgom. Tudták, hogyha túl messzire mennének, akkor belém tolnak egy kis adrenalint és máris újra sínen vagyok.
Az agyamat elöntötte a düh, hogy mire lettek volna képesek, csakhogy addig élősködhessenek rajtam, míg… Letéptem a borítást a fecskendőről, majd összeszereltem a szerkezetet és teleszívtam; megmarkoltam és beledöftem a combomba, majd a testembe eresztettem a hormonbombát. Újraszívtam a fecskendőt és kétampullányi folyadékot fecskendeztem a húsomba. A cucc kiesett a kezemből; a testem vibrálni kezdett és már teljesen tompának éreztem a sérüléseimből sugárzó fájdalmat. A szívverésem felgyorsult, a vér hangosan dobolt a fülemben. A testem életre kelt, érzékeim kiélesedtek, a levegő szélsebesen áradt ki és be a mellkasomból. A pillantásom körbecikázott a helyiségben és egy fém baseballütőn állapodott meg. Ahogy egyre közelebbről hallottam a srácok hangját, azzal arányosan nőtt bennem a feszültség. Felkaptam az ütőt éppen akkor, mikor az ajtó kivágódott. Chris, mint a bandavezér lépett be elsőként; a képén elterülő gondtalan mosoly meghökkent grimaszba torzult, mikor meglátott. Merészen elvigyorodtam és megmozgattam a kezemben az ütőt. Elvetemült kiáltással vetette magát felém. Az adrenalin jótékony hatásaként fürge lettem és még azelőtt pofán ütöttem a baseballütővel, hogy hozzám tudott volna érni. A bandavezér után jöttek a többiek, de nekem az az előnyöm volt velük szemben, hogy a véremben tombolt az epinefrin és egy fémütő volt boldog tulajdonosa voltam. Mattet is az arcán találtam el és azzal a svunggal, ahogy a képére vertem vagy két-három foga repült ki a szájából. A következő pasas elkapta a derekam és a földre rántott, majd az arcomba öklözött, de meg se éreztem. Két kézzel fogtam meg az ütő nyelét és a fickó hátára vágtam, mire a teste lefordult rólam. Nem volt időm felállni, mert azonnal ketten jöttek felém. Lesújtottam rájuk az ütővel, olyan erővel, hogy ripityára tört az arccsontjuk. Talpra küzdöttem magam és mire egyet pislanthattam volna, Chris hátulról átölelt. Megpróbáltam kiszabadulni, de túl erősen szorított a karjaival. Erősen lélegeztem be a helyiség áporodott levegőjét. Összepréseltem a fogaimat, majd lehajoltam és dühös kiáltással suhintottam a terpeszállásban lévő lábaim között hátra.
Nesze neked rántotta, faszkalap – morogtam Chris összegörnyedt teste felett, majd kiütöttem a többi fogva tartómat is.
El se tudtam volna képzelni, hogy hogyan lettem volna minderre képes, ha nem lövöm be magam adrenalinnal. Szinte hihetetlen volt, amit véghezvittem, de ez a szupererő sem tartott örökké. A baseballütő hangosan koppant a padlón, mikor kiesett a kezemből.
Nem késlekedhettem, mert a szervezetem dolgozott és a testemen uralkodó láz minden egyes pillanattal csökkentette a bennem keringő epinefrint, azaz az adrenalint. A tőlem tellett leggyorsabb tempóban igyekeztem távolabb kerülni ettől a pokoli helytől és mivel nem öltem meg azokat a mocskokat, reméltem, hogy nem találnak rám újra.
Még fogalmam sem volt, hogy hová visz az utam. De az biztos, el innen, jó messzire, amíg a lábam bírja. A távolban kiabálást hallottam. Biztosra vettem, valamelyik szemétláda fiú lehetett. Nem állhattam meg, nem akartam visszakerülni oda, ahonnan már egyszer kijutottam. Nagy levegőt vettem és reménykedve továbbmentem, hogy találok erről a siralmas helyről valami kiutat. Most, hogy már kijutottam újra kezdtem reménykedni.
Minden csendes és kihalt volt. Az út szélén szemeteszsákok sora terült el a földön, rettenetes bűzt árasztva magukból. A gyomrom összeszorult; émelyegtem a rettenetes szagtól és a gusztustalan látványtól. Kóbor kutyák tépkedték szét a zsákokat, melyből a rohadt ételmaradékok szinte kifolytak a járdára. A szerencsétlen ebek lakmározni kezdték a maradékokat, miközben egymásra morogtak. Egy pillanatra álltam meg, hogy megfigyeljem fura viselkedésüket, és hogy szusszanjak egyet, de mivel az egyik rám vicsorgott, nem tétovázhattam. Tovább kellett mennem. Minél többet gyalogoltam, annál messzebb kerültem a rémálomtól.
A kihalt utcán autók gurultak el, meg sem állva, hogy segítsenek rajtam, pedig eléggé feltűnő jelenség voltam, ahogy ott szerencsétlenkedtem az út szélén. Csak pár napra tűntem el és minden ennyire megváltozott? Az emberek ennyire nem törődnek másokkal?
Közben eleredt az őszi eső. Hajam csapzott volt, és kócos, az izzadságtól, és a zsírtól tapadt össze. Hat napig vergődtem egy kihalt házban. A legkevésbé sem volt esélyem lemosdani, vagy hajat mosni. Bűzlöttem mint a kivert kutya. A beton csupa sár volt, a ruhám alsó szegélye is csapzott tőle. Lábaim egyre jobban sajogtak a sok járástól, az adrenalin is kiszállt belőlem. Reménytelenül csuklottam össze a sárban, teljesen elvesztve eszméletem.


-          Istenem. Lindy, gyere ide! – kiáltotta egy idegen mély, férfias hang.
-          Cassie?
-          Hozd a takarókat a kocsiból! Menj már!
-          Azonnal.
-          Mit tettek veled, drága húgocskám?
-          Itt vannak.
-          Jó, tekerd be vele a testét, és hívd a mentőket. Annyi ideje nincs, hogy mi vigyük be egy kórházba.
-          Rendben. – szipogta egy kellemes, megnyugtató női hang.
-          Minden rendben lesz, Cassie. Rendbe jössz. Te jó és a teste… - kezével végigsimított a felsértett bőrömön, mire égető fájdalom tört fel belőlem.
-          A mentők hamarosan itt lesznek. – szipogta a lány.
-          Semmi baj Lindy. Ne sírj! Minden rendben lesz.
Minden felgyorsult. Az imént még a földön feküdten, most meg erős karok szorítottak, öleltek magához. A távolban a sziréna hangja törte meg a csendet. Vészesen közeledett. Végül a mentőautó előttünk állt meg. Két egyenruhás férfi közeledett felénk, hangos léptekkel. Egy hordágyat toltak, majd az ismerős hanghoz tartozó fiú ráfektetett. Egy aprócska pillanatra sikerült felnyitni nehezedő szemhéjam. Hirtelen Arnold és Lindy aggódó, fájdalmas arca villant fel előttem. Mindketten rettenetesen aggódtak értem. A bátyám bátorítóan karolta át a barátnőm, aki reszketett a sírástól.
-          John, hozz egy tasak AB minőségű vért. Elég sok vért vesztett ez a szegény pára. – búgta az egyik.
-          Rendben kislány, erősnek kell lenned! Nem hagyhatsz itt minket. Anya, én, meg Lindy is nagyon szeret. – a bátyám erősen szorította elhalt kezem.
-          Sajnálom uram, de azonnal indulnunk kell. A lány meghalhat, ha nem műtik meg azonnal. Belső vérzése is lehet. Azt nem élni túl, ha nem szállítjuk időben a Mária kórházba.
-          Menjenek! Mentsék meg a húgom életét! Kérem! – könyörgött.
-          Mi mindent megteszünk, de nem ígérhetünk semmit.

A két mentős megvárta míg elbúcsúztak tőlem, aztán betoltak az autó hátuljához.

2014. december 18., csütörtök

A nagy nap

Egész éjszaka csak lestem ki a fejemből, egyszerűen nem bírtam elaludni. Talán a holnapi nap miatt vagyok ilyen, vagy csak simán az idegesség lenne az oka? Még Boomer is virrasztott velem, biztosan megérezhette mi a gondom. Álmatlanul hánykolódtam a megvetett ágyon. Talán mégsem kellet volna meginnom azt a nagy pohár feketekávét.  Már késő bánat – mondtam magamban. A fejem is kezdett fájni, egyre rosszabbul érzetem magam a bőrömben. Valahogyan muszáj lesz egy keveset pihennem, mert holnap nagy nap lesz. Lindy biztosan már korán reggel visítozni fog, ha meglát engem karikás, vizenyős szemekkel. Ha jól emlékszem, még meg is fenyegetett, ha nem alszom, akkor megharap.
De hát mégis hogyan, ha egyszer sehogy sem megy? Kényelmetlenül lehajtottam fejem a puha, tollas párnára, és lecsuktam egyre elnehezülő szemhéjam. Egy ijesztő álomkép furakodott be a fejembe, amitől rettenetesen megijedtem; minden olyan reálisnak tűnt, mintha valóságban játszódtak volna le a képsorok. Az egyiken belecsöppentem egy szenvedélyes pillanatba, a másik percben pedig még olyan nyugodt volt minden aztán, egy idegen, metsző, mély, férfias hang éles kiabálása, és egy aprócska női hang forrt egybe. Nem lehetett tudni, mi okozta a veszekedést, vagy melyik ki volt, a sötétben csak árnyak látszottak. Azután egy icipici fény vetődött a férfi felé, ami engedte árnyékos arcvonásait megmutatni. Felismertem az arcát, a gyönyörű szürkéskék szemeket, a puha, átható tekintetet, duzzadt ajkát, és szépen ívelt nyakát. Ekkor már tudtam, ki az a sötétben, és azt is, hogy kivel vitatkozik. Benjamin. Csak ő lehetett, a másik, az pedig én voltam. A vita magja még nem volt világos számomra, de tisztán kivehető volt, hogy a lány, vagyis én sírok; végigremeg a testem, és reszketek a hidegtől. A fiú láthatólag ideges volt, minden arcizma megrándult és a fogát csikargatta.
De várjunk csak! Én a báli ruhámat viseltem. Nem, az nem lehet. Ez csak egy álom. Így most már világossá vált a veszekedésünk tárgya is. Grace. Ő volt minden baj okozója. Álmomban minden csínytevése napvilágra került.
Lindy-nek köszönhetően már tudtam, mit is kell tennem. Ma véget vetek minden gonoszságnak, akkor is, ha én szívom meg a végét. Bár sejtettem mekkora szarban leszek, ha elmondom Bennek az egész sztorit. De ha nem mondom el, azt hiszi, hogy szándékosan titkoltam az igazságot. Még csak az hiányzott volna, hogy Grace mellé álljak és végig nézzem, ahogy az egyetlen igaz szerelemem elszenvedi élete legnagyobb fájdalmát. Szeretem, szeretem, és épp ezért ott leszek, és elmondok mindent.
̶ Kislány, ébresztő! Hasadra süt a nap! Vagy elfelejtetted ma van a nagy nap? – sivította Lindy a fülembe.
̶ Jaj, ne ordíts már, nem látod, hogy alszom? – mormogtam álmosan és a fejemre húztam a takarót.
̶ Te jó ég, a szemed… A szemed olyan… Szinte levesestányérnyik a karikáid. Ugye nem bírtál aludni? Megint betermeltél egy csomó kávét, igazam van? – morgott rám.
̶ Ne már, Lyn. Fáradt vagyok.
̶ Nem jelent neked semmit, hogy ma fellépsz? Nem hagyhatod cserben Trace-t, hisz ő tesz neked szívességet!
̶ A fenébe is… Tudom. Kérlek, ne légy mérges, de totál kivagyok.
̶ Én nem, de ő igen, ha cserbenhagyod este!
̶ Oké, oké. Felkelek és rendbe rakom magam. Csak ne visíts könyörgöm, szétszakad a fejem! – nyöszörögtem fáradtan.
̶ Azon segíthetünk.
Abban a pillanatban adott a kezembe egy szem fájdalomcsillapító gyógyszert, és egy pohár vizet. Gondolkodás nélkül a lenyeltem a tablettát; azonnal megéreztem a belőle áradó kesernyés ízt, majd’ felfordult a gyomrom tőle. Hiába döntöttem le az egész pohár vizet, továbbra is éreztem a gyógyszer ízét. Megborzongtam és az ujjaimmal masszírozni kezdtem a halántékomat. Lindy együtt érzően bólogatott felém, mire szeretetteljesen átöleltem. Amikor lepillantottam, akkor tűnt fel, még mindig a tegnapi ruháimat viselem. Azonnal szükségem lesz egy kád forró vízre és egy kis habfürdőre. Lindy megelőzött, kecsesen lépkedett a balerina cipellőjében, majd gondosan megnyitotta a csapot és pár percen belül az egész szoba párában úszott. Még leellenőrizte a víz hőmérsékletét, megfelelő-e, aztán intett, hogy jöhetek fürödni.
A fürdőzés jót tett bőrömnek és a fejem sem fájt már annyira. Eddigi beesett, sápadt arcom selymessé és puhává vált. A szemeim körül is eltűntek azok a fránya karikák, de attól függetlenül még égtek a fáradtságtól. Lindy egy száraz törölközőt nyújtott a résnyire tárt ajtón. Amikor a bőrömhöz ért a puha darab, egyszerre olyan érzés öntött el, mintha egy plüss macit ölelgetnék magamhoz. Testemet szárazra töröltem, majd felkaptam egyik kedvenc köntösöm és visszatértem a szobámba, ahol Lindy már kipakolgatta a különböző sminkeket, fodrászkellékeket. És még csak reggel tíz óra volt.
̶ Na, látom jót tett veled az a fürdő! Sokkal szebb színben festesz, kisanyám!
̶ Jobban is érzem magam – sóhajtottam elégedetten, majd újra a Lindy által kipakolt cuccokra pillantottam. Savanyú kifejezés ült ki az arcomra.
̶ Csak semmi pánik, észre se veszed és kész leszünk. Meglásd, jó lesz! – bíztatott.
Elém állt, és amolyan anyáskodó mozdulatokkal adta ki az utasításokat. Az ágyra ültetett, turkálni kezdett sminkes cuccaiban, majd kezében egy aprócska ecsettel festeni kezdte szemhéjaim. Kelletlenül lehunytam szemeim, mire kinyitottam a sminkem teljesen kész volt, de Lindy nem hagyta, hogy lássak bármit is a tükörben, míg a frizurámat be nem lőtte.
Kezébe kapta a hajkefét, majd gondosan fésülgette kibontott, hosszú eper szőke hajzuhatagom. Ügyes mozdulatokkal sütötte be tincsimet, így azok göndör formában hullottak vállamra. Összefogta, majd egyszer-kétszer megtekerte, és oldalra helyzete, végül pedig egy a ruhámmal összhangban lévő csattal tűzte össze. Unottan fújtam ki egy az arcomba lógó hullámos tincset.
Hatalmas döbbenettel az arcán nézett végig a művén. Így már azt is engedte, hogy belepillantsak a szemben álló tükörbe. Amit láttam, az egyszerűen döbbenetes volt. Mintha nem is én álltam volna ott, hanem egy újabb változatom. És ekkor még a ruha rajtam se volt, jó mélyen a gardróbomban nyugodt.
Lindy óvatosan vette ki a ruhát a szekrényből, lefejtette róla a védőfóliát, majd végigsimított az anyagon, gyűrődések után kutatva. Széthúzta a ruha hátán feszülő fémcipzárt, hogy szabadon belebújhassak. A ruha feszesen simult testemhez, alsó szoknya része kellemesen csiklandozta vékony lábaimat. Lindy egy csillogó, ezüst topánkát nyomott a kezembe, aminek körülbelül öt centis sarka lehetett. Hogy fogok én egész este ebben talpon maradni…
̶ A legelső alkalommal ki fogom törni a nyakam ebben a lábbeliben – morogtam az orrom alatt, de végül csak felhúztam a cipőt. Lindy természetesen ujjongva járt körbe, és ámuldozott a teljesen megújult külsőmön, és egyre csak azt visítozta, hogy az én művem.
Hála neki teljes pompámban állhattam a szobámban, míg ő is nekilátott az öltözködésnek. Természetesen én készítettem az ő sminkjét, frizuráját. Hozzám hasonlóan, egy göndör frizurát készítettem neki, de mivel kissé rövid volt a haja, ezért szabadon hagytam a rakoncátlan tincseket. Az ő ruhája, az enyémhez képest jóval kirívóbb volt, de jól is állt neki.
Este hét órára mindketten teljes pompánkban mutatkoztunk anyám és a bátyám előtt. Anya annyira meghatódott a pillanattól, hogy könnyek szöktek csillogó szemeibe. Egy fényképezőgéppel a kezében állt, és törölgette a szemeit. Vidáman álltam eléje, és szoros, szeretetteljes öleléssel jutalmaztam.
̶ Na, jó, elég ebből a sírásból. Álljatok össze, csinálok pár fotót! – mondta szipogva.
̶ Arn, gyere már ide, mit szerencsétlenkedsz azzal a cipővel?- kiáltotta a barátnőm.
̶ Megyek. Máris megyek. Csak ez a hülye cipőfűző az agyamra megy.
̶ Jaj, fiam, hagyd már azt a fűzőt, ez most fontos pillanat a húgod életében. Majd utána babrálhatsz vele…
̶ De, nem akarok pofára esni…
̶ Ne nyavalyogj már, Arn! Gyere, csak-egy két kép lesz – sóhajtottam idegesen.
Arnold határozott férfias megjelenése totál meglepett; nem is emlékszem, hogy mikor viselt utoljára öltönyt. Nagyszerűen öltözködött fel a mai estére, mintha csak egy sztárral teli díjátadó gálára mennénk. Egy elegáns fekete, egyenesen rá szabott öltönyben feszített, egy feszülős fekete farmerban. Lindynek sem kellet több, amint a bátyám megjelent mellette, le sem tudta venni a szemét róla. Na, ilyenek a szerelmespárok – mondtam magamban, a szememet forgatva. Anya egy sorba terelt minket, szorosan egymás mellé állítva, majd megnyomott egy gombot a fényképező gépén, és az egy hangos kattanással villant, mire mindenki egy „csíz” kíséretében pózolt.
̶ Az autó előállt hölgyek – mondta úriemberesen Arnold, majd betessékelt minket a fekete limuzinba.
̶ Alig várom, hogy odaérjünk! – áradoztam izgatottam.
̶ Nyugi, hugi, jó leszel, ne félj! – bíztatott a testvérem, látva az izgalmam.
̶ Az biztos. Kislány, te leszel az est fénypontja!
A limuzin megállt. Először Arnold szállt ki, majd kitárta nekünk az ajtót, és kézen fogva segítette ki Lindy-t és engem. A friss levegőre érve, mélyet szippantottam, majd követtem az előttem turbékoló szerelmespárt.
Az iskolám, vagyis csak a volt iskolám semmit sem változott: ugyanúgy megvoltak a kapuban felállítatott kőszobrok, a fekete íves vaskapu, és a gyönyörű csigalépcsők, melyek az emeleti termekhez vezettek. Az aula telis-tele volt virágzó ibolya lila virágokkal, melyektől az egész helység illatozott. A porta fülkéjében a jó öreg Mrs. Rose üldögélt és figyelte az érkező emberek sokaságát. Mikor meglátott, felcsillant a szeme és szája mosolyra húzódott. kedvesen integetett, mire én erőt vettem magamon és felé lépkedtem.
̶ Nahát, Cassandra, mennyire megváltoztál. És mily csinos vagy ebben a kis ruhácskában. Hát a barátod hol hagytad? – kérdezgetett kedvesen.
̶ Nem… nekem nincs barátom. Egyedül jöttem, vagyis a bátyámmal és a barátnőjével, aki egyben az én barátom is – feleltem.
̶ Tudod, mióta elmentél, kedveském, elég sok minden megváltozott. Már semmi sem a régi. A diákok is sokkal másabbak. És amikor megtudtam, hogy el kell hagynod ezt a helyet… Én nagyon sajnáltam, mert te erre születtél kedveském, hogy énekelj, mert olyan hangod van, amit a világnak hallania kell. És mondok én neked valamit: soha ne add fel a reményt, mert a remény hal meg legutoljára – mondta, mielőtt távozott volna.
Hm… mintha hallottam volna ezt a mottót valakitől. De vajon kitől?
̶ Csövi, Cass! – szólalt meg mögöttem egy ismerősen csengő, mély, férfis hang.
̶ Szia, Trace! Hogy érzed magad? Készen állsz a show-ra? – kérdeztem viccelődve.
̶ Naná. Mindenképp sikert fogunk aratni ezzel a dallal, kislány!
̶ Én is nagyon remélem.
̶ Menjünk, a műsor mindjárt elkezdődik – kezét nyújtotta, mire én kedvesen elfogadtam és szégyellősen beléje karoltam.
Ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn, kelletlenül néztem le az aulába, ekkor láttam meg, amit nem szerettem volna. Grace Thomas állt ott, kézen fogva Benjaminnal. Egy másik fiúval társalogtak elmélyültem, bár csak hangfoszlányok hallatszottak a beszélgetésükből. Még tisztán láttam Grace ördögi mosolyát, és a mellette álldogáló csicskásait. Ám Kate-et nem láttam sehol. Talán összeveszett Trace-szel, vagy csak egyszerűen nem volt kedve eljönni: hisz ő is ennek a sulinak a diákja volt. Gondolkodtam azon, hogy rákérdezek Trace-nél, de nem akartam elrontani a kellemes, meghitt hangulatot.
Odafenn, a bálhoz berendezett teremben gyönyörű dallam szólt. Egy ifjú ült a zongora előtt, egy nagyon szép darabot játszott éppen. Megnyugtató érzés árasztotta el a lelkemet. Bár én is remekül zongoráztam, ám koránt sem ilyen jól, mint ez a leányzó. Trace a színpad mögé vezetett és leültetett egy kényelmes székbe, majd ő is helyet foglalt mellettem. Néma csendben ültünk és hallgattuk a bemondót, aki folyamatosan hátra jött hozzánk, hogy bejelentse a következő előadókat. Odakinn, hatalmas csend honolt. A síri csendben csak a szereplők hangja vagy hangszereik dallama hallatszott, végül az éljenezés. Hatalmas izgalom lett úrrá rajtam, teljes félelemben voltam és nem tudtam, hogyan fogok majd a színpadra kiállni. Ekkor érkezett a hölgy, aki minket is felkonferált. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy az imént az a nő a nevünket mondta.
Trace, észrevéve hatalmas izgalmam és félelmem, bíztatóan szorította meg kezem. Még át se gondoltam, hogy mi történik most velem, mire Trace széke csikorogni kezdett és egy erős, határozott kéz fel nem rántott ülő helyzetemből. Akaratom ellenére húzott a színpad felé és az volt az egészben a legnagyobb, hogy hagytam magam vonszolni.
A színpad teljesen sötét volt, a halálos csendben csak a konfer hangja hallatszatott. A színpadot elfedő sötét függönyök most oldalra voltak húzva, szabad belátást adva a fellépőkre. Ahogy beléptünk, felkapcsolódtak az apró lámpák a mennyezeten, melyek enyhe fényt szórtak ránk. Trace félelem nélküli arcán árfutott egy megnyugtató mosoly, mire én is követtem a példáját, majd ijedten a közönség felé fordultam. Egy szusszanat után elkezdődött az előadásunk. A zongora gyönyörű hangja árasztotta el a teret. Csendben hallgattam, mikor Trace erős, mély hangja felcsendült a hangszer adta akkordokra: „Olyan kicsinek érzem magam, túl sok volt ez nekem. Mit sem tudok az egészről, megbotlom majd, s elesem. Még mindig tanulom, hogyan kell szeretni, csak most tettem meg az első lépéseket.”
Kellemes érzéssel töltött el bűvös hangja, egyszerre vonzott, és taszított. Ekkor jött el az én időm, amikor elénekelem a nekem szánt verzét. A legmélyebb fájdalmakon keresztül megvilágítottam a sötéten keresztül az utat a világossághoz, ahogy Mrs. Rose is mondta, a reményt, a remény átható sugarát. hatalmas átéléssel énekeltem: „Lenyelem a büszkeségem. Csak téged szeretlek, s most búcsúzom tőled.”
Hangom szerteáradt a közönségben, az egész termet betöltötte, mint egy szirén, amikor a hajósokat halálba csábító hangon dalol. Körbepillantottam a termen és megláttam őket, az én családomat. Arnold arcáról sugárzott a büszkeség, ahogy Lindyéről is. A bátyám kedvesen rám mosolyog, majd átölelte a barátnőm, mire az belefúrta arcát a vállába. Erőt és bátorságot adtak ezzel nekem, mely büszkeséggel telített el. Többé már nem féltem, engedtem, hogy a kételyeim szertefoszoljanak. Ekkor pillantottam meg a fanyar képű Grace-t, és a mellette üldögélő Bent. Összeszorult a szívem, mikor megláttam összekulcsolt kezüket. Bár mintha Ben korán sem örvendezett volna ettől az érintkezéstől, de mégis összekulcsolta ujjaikat. Ám azokat a szemeket sosem felejtem el, amikor megszólaltam, mikor kiadtam az első hangot a torkomon. A szemei szürkéskékje végtelen mélységeket öltött, mintha a hangom lenne a zár nyitja a lelkéhez, mely az íriszein keresztül szemléli a világot. Minden pillantásától egyre jobban izzott bennem a vágy, mélyen a szívem majd kiesett helyéről. Fogalma sincs róla, mit érzek iránta, hogy milyen hatással van rám.
És akkor eszembe jutott apa, és az ő bátorító szavai. A szemem megtelt könnyekkel az emlék hatására. Fájón érintett, hogy ő már többé nem lehet itt velem, nem láthatja. ahogyan énekelek.
Trace látva szomorkás kedvem közelebb lépett, és se szó-se beszéd megszorította a kezem; nem engedett el, a dal végéig.
A műsorunk végeztével a közönség ujjongásban és üdvriogásban tört ki úgy, hogy ennyire még Grace-t sem tapsolták meg. Arnold és Lindy állva tapsoltak, Arn még fütyült is. Hatalmas megkönnyebbülés volt túljutni ezen, főként, hogy ennyi ember vett itt körbe. Életemben először állt körbe ennyi ember és dicsérte a hangom. Sokan még azt is megkérdezték, hogy e fiatalember, akivel együtt énekeltem esetleg a barátom. Természetesen én tagadtam, hisz semmi sem volt közöttünk. Trace Kate barátja, én meg halálosan szerelmes vagyok Benbe. Mélyen elmerültem a beszélgetésben olyannyira, hogy fel sem tűnt a mögöttem közeledő testvérem és barátnőm alakja. Szemükben megcsillant a büszkeség fénye és örömittasan mosolyogtak. Arn szorosan ölelt, míg Lindy vidáman körbeugrált minket arról áradozva, milyen jó voltam ott fenn a színpadon.
̶ Mint egy igazi díva, egy énekesnő! – mondta harsányan.
Boldog voltam, mert a családom büszke volt rám, bár hiányzott anya ölelése és apa bíztatása. Ellenben itt volt nekem két fontos személy, akikkel kellemesen érzetem magam.
̶ Szabad egy táncra a hölgyet? – kérdezte Trace.
̶ Persze. Ha Arn ma még kienged a markából – próbáltam viccelődni, bár kissé nehézkesen nyögtem ki a szavakat, mert, ahogy a bátyám ölelt, csoda, hogy nem fulladtam meg.
̶ Átadom Casst, de rajta legyen a szemed aztán. Mert ha nem, leharapom a cuki kis fejed! Érthető voltam, haver!? – próbált szigorúnak látszani, de nála ilyen hangulatban ez nem volt könnyű.
̶ Ugyan már bátyó ő csak barát, nem lesz semmi baj. Oké? – veregettem meg Arn felkarját.
̶ Hagyd már őket, édes! Inkább gyere, és táncolj velem! – visította Lindy.
̶ Redben, rendben. Gyere, hadd pörgesselek meg, te kis vadmacska! – mordult fel éhesen .
̶ Mehetünk? – kezét felém nyújtotta a duett partnerem, hogy belékarolhassak.
Kecsesen vezetett a táncparkettre. Úriasan kezet csókolt, majd átkarolta vékonyka derekam és lágyan ringtunk a zene ritmusára. A zongora kellemes hangja megnyugtató érzést sugárzott. Oly annyira beleéltem magam, hogy önkéntelenül ráhajtottam fejem a vállára és így táncoltunk tovább.
A dal közepette hangos vitára lettem figyelmes a táncparkett szélén, közvetlenül a hatalmas színpad előtt. Grace és Ben állt ott és artikulálatlanul kiabáltak egymásra. Ben ujjal mutogatott Grace felé, majd megbökte, mire Grace sírni kezdett. Na, persze ez olyan színpadias volt, hogy… Tudtam jól, hogy ma lesz a napja, hogy kidobja Bent és mos megtörtént. Itt mindenki szeme láttára rendezett jelenetet.
A sötétben megjelent Chris elmosódott alakja és Grace-ék felé közeledett. Gúnyos mosoly terült sápadt arcán. Az volt az érzésem,hogy nagyon is élvezte az élő műsort. Mintha csak ő rendezte volna el az egészet. Észre vette, ahogyan gúnnyal tekintgetek felé, mire kacsintott felém egyet. Micsoda szemétláda! – morogtam magamban.
Jól vagy Cassie? – kérdezte aggódóan Trace.
Ő…igen, asszem. Csak az a srác, Christian, csúnyán elbánt velem az utóbbi időben. – feleltem rémülten.
Akkor jobb ha elkerülöd azt a férget! Maradj velem, és nem lesz gond!
Véletlenül se szeretnék magamra maradni, azzal a perverzzel. Ha nincs ott akkor Ben, képes lett volna megerőszakolni. – szipogtam.
Te jó ég. Annyira sajnálom, Cass.
Nem. Semmi baj. Az már múlt, ma már nem tud ártani nekem.
Christian vigyorogva bökte hátba Benjamint, mire ő dühösen elfordult Garce-től, és Christ kémlelte hatalmas szemeivel, melyből áradt az utálat szikrája. Álkapcsa megfeszült, karján megfeszültek az inak, kirajzolva csodaszép izmait, és testét. Tudtam, tennem kell valamit, mielőtt rosszra fordulna a helyzet. Elengedtem táncpartnerem kezét, és feléjük rohantam, nyomomban Trace trappolt.
Állj meg, Cass! Ez nem a te dolgod! – ordította
Nem tehetem. Ez már ugyan úgy az én részem is, ahogyan az övéké.
Tévedsz. Nem kell, hogy bajba kerülj olyasmi miatt, ami nem is rád tartozik! – kiáltotta utánam.
Hagyjuk. Trace kérlek, fordulj vissza, hagy oldjam ezt meg én velük. – könyörögtem.
De a távolban leszek, és ha bármi van, odamegyek.
Köszönöm.
Ahogy közeledtem, a hangzavar is közeledett, végül annak kellős közepén találtam magam. Grace cifra szavakkal sértegette Bent, mire az annál inkább felbőszült, és az öklét szorítgatta, nehogy megüssön egy lányt. Közben Chris oda pofátlankodik, mire meglátja közeledő alakom, és csípős szavakkal ajándékoz meg. Bennek sem kell több, azonnal Chris felé vetődik, majd arcon üti erős öklével, mely mérhetetlen ütésnyomot hagy maga után a sértett arcán. Christian véreset köpött a padlóra, majd ördögien mosolygott, mintha semmi se történt volna az imént. Ben keze ismét lendült.
Elég legyen fiúk! – ordítottam.
Te ebbe ne szólj bele, Cassandra! – mondta összeszorított fogakkal Benjamin.
Tévedsz, mert fogok. Nem fogom végig nézni a szánalmas viselkedéseteket. Nézz már körül, könyörgöm. Emberek ezrei gyűltek itt össze, és mind csak titeket bámulnak. - ezúttal megfogtam Ben lendülő öklét, ezzel hárítva az újabb becsapódást Chris arcába.
Nyugi kiscicám, hagy élvezze a helyzetet! – csitítgatott az a szemétláda.
Kussolj!
Hú de harapós kiscica vagy. Erősen gondolkozom rajta, hogy betörjelek, és akkor majd nem lesz akkora szácskád! – fenyegetett.
Hagyd őt békén, te barom!
Hirtelen megjelent mögöttem Arn, a bátyám, mögötte Lindy loholt.
Valaki elárulná, hogy mi folyik itt? – kérdezte szúrósan.
Grace? – szólaltam meg dühösen.
Erre mindenki az említett személy felé fordult, volt aki semmit sem értett, vagy aki csúnya megjegyzéseket lövelltek feléje, ez utóbbi Ben volt. Grace szapora lélegzete, és könnyes, dagadt szemei hatására elkapott a hányinger. Valaki hogy tud ennyire színészkedni, Hisz ő tette, amit tett Bennel. Egy ember nem tesz ilyet,mint ő, szégyentelen dolog ez.
Arnold végig nézett a sírdogáló Gracen, aztán rajtam és Benen is. Szemében csalódás villant, de nem felém. Továbbra is állta a két fiú tekintetét, majd felém fordult válaszokért cserébe. Lindy óvatosan végigsimított barátja kezén, hogy ezzel is erőt adjon neki. Nagy levegőt vettem, és Ben elé álltam, gyengéden megérintettem liluló kezét, majd mélyen kékesszürke szemébe néztem, remélve, ezzel talán megnyugtathatom. Végül rám nézett, hatalmas szenvedéssel arcán. Sosem láttam még férfit sírni, de most megtörtént életemben először. Az undor, mely Grace közelében töltött el, egyre erősödött, ahogy közeledtem felé. Ben nem méltatott többre, mint egy pillanatnyi tekintettel, aztán durván taszított egyet rajtam, utálattal teli szemei Chrisébe olvadtak.
Legbelül úgy éreztem, hibás vagyok, amiért nem mondtam el előbb neki mindezt, még Grace előtt. De hogyan, időm se adódott rá, hogy beszéljek neki róla? Reszkettem az idegességtől, hogy sosem bocsájtja meg nekem, amiért nem mondtam el korábban, pedig tudtam a tervéről. Ám, ha megtettem volna szembe kellett volna néznem Grace dühös tekintetével, és piszkálódásával, majd egy újabb csalódással. Így hát, megfogtam a kezét, félrevezettem, és beszélni kezdtem, remélve, majd idővel megérti.
Mondanom kell neked valamit!
Ha Grace-szel kapcsolatos, akkor már tudom. De ha te tudtál róla, és nem mondtad el, azt sosem tudom megbocsájtani.
Én sajnálom. – szipogtam, miközben könnyek csöppentek a fapadlóra.
Ugyan, mit kéne? Hogy ilyen szerencsétlen vagyok? Mit is vártam? A szerelem egy nagy hülyeség, és az is aki kitalálta. – ordította utálattal teli szemekkel.
Nem az. Én szerettelek Ben, és még most is így érzek! – mondtam volna, ám egy szó sem jött ki számon, csak sírtam.
Mit tudsz te a szerelemről, Cassandra?
Most már tudta az igazat, én hiába könyörögtem, hogy bocsásson meg, ő csak utálattal tudott rám nézni. pedig nem igazán tehettem róla. Csak annyi volt az én hibám, hogy nem mertem, nem tudtam elmondani neki Grace terveit.
Fogtam magam, otthagyva a szívem, szilánkokba törve, és kirontottam a teremből. Levegőre volt szükségem. Lerohantam a csigalépcsőn, ki az illatozó aulából, egyenesen a sötét, parkba, ahol csend honolt. Leültem a legközelebbi fapadra, és kisírtam magamból a mai nap összes fájdalmát. Segíthettem volna, erre gyáva módon megfutamodtam mint egy ijedt kis nyuszi. Kesernyés íz ostromolta torkomat, előtört a hányingerérzet, és még ezt a fejfájás is megtetőzte. Rettenetesen kimerültem, és itt van még ez is a nyakamon a bűntudattal.
A távolban hangok visszhangzottak. Messziről nem volt kivehető, hogy mi volt a beszélgetés magja, csak a rettenetes, ijesztő nevetésük. Egyre csak közeledtek, és közeledtek, ahogy a fülsiketítő nevetésük is. Így már közelebbről, kivehető volt a négy alak a sötétben. A négy fiú volt a sikátorból, akikkel összetűzésbe keveredtem aznap. Megismertem Gusst, akit rám küldtek, hogy bánjon el velem. Sárga fogai kivillantak, ahogyan gúnyos mosolyra húzódott szája, mikor meglátott a padon ülve. Amint megpillantottam, elkapott a pánik, és rázott a hideg a rettegéstől, mert tudtam itt az idő, hogy visszakapjam, amit a haverjával és vele tettem akkor.
Nézzétek csak, kit látnak szemeim? – kiáltotta fennhangon, gúnnyal telten.
A kis ribanc, aki elbánt velünk. – mormogta a magasabb, aki rám küldte Gusst.
Na most mi is elbánunk vele, srácok! Kapd el a csajt Matt! – adta ki az utasítást Guss.
Most megvagy.
Erős szorítást éreztem derekamon,mire az felrántott erőszakkal a padról, akaratom ellenére. Amikor ellenkeztem, az pofon vágott, éles fájdalom szökkent végig az arcomon, piros kéznyomot hagyva maga után. Én pedig a földre zuhantam a lendülettől, mire az mellém köpött.
Most megmutatjuk, milyen érzés szenvedni, kiscicám! – felelte az eddig ismeretlen harmadik.
Az arcéle megvillant a sötétben az úton elguruló autók strassz fényétől. Így ismeretem fel őt, aki nem más volt mint maga Christian. Az nem lehet, ő az? Mind végig az ellenkezőjét adta nekem, míg a hátam mögött azt tervezte a haverjaival, hogy eltesznek láb alól. Miért pont ő? Mért nem jöttem ré korábban erre a cselszövésre. De olyan kedvesnek, és aranyosnak tűnt. Ám a látszat néha határozottan csal. Én pedig áldozatul estem, általa, meg a másik három miatt.
Chris arrébb lökte Gusst, majd felém állva derekamnál fogva durván felrántott a hideg, kemény aszfaltról. Az ajkam szélén vérvörös vér csörgedezett, majd mikor kinyitottam, a számba folyt, sós ízt hagyva a torkomban. Chris nem törődve sérüléseimmel, mélyen az íriszeimbe nézett, majd mondott valami cifrát, aztán ő is pofon vágott újra, majd végül gyomorszájon vert erős öklével. Önkéntelenül csuklottam össze, fájdalmamban felnyögtem, mire ő belém rúgott a földön. A nevetése visszhangzott a párás, ködös levegőben.
Azt vártam, talán majd segít, és elzavarja a másik hármat, erre még nagyobb fájdalmat okozott nekem. Ribancnak nevezett, és ez nagyon fájt, mert ez a tulajdonság nem illet rám.
Gondolom, a bátyus, meg a te drága Bened ilyenkor nincs itt, hogy hőn megmentse a kis hercegnőjét. Micsoda szánalom. – köpte a szavakat.
Mit akarsz? – hebegtem, amennyire a fojtogató fájdalom a tüdőmben, engedte.
Lássuk csak… Visszakapod amit velünk tettél, csak a dupláját fogod megszenvedni. Ha túl éled, akkor szerencsés vagy, ha nem, akkor meg egy béna kis ribanc.
Mért pont én?- dadogtam.
Ugyan már…jó lesz!
Te beteg vagy, ahogy a kis barátaid is! – visítottam.
Dugulj el, vagy kiverem az össze létező fogad, te liba! – ordította az egyik.
Nem félek tőled, akár agyon is verhetsz,de nem adom meg neked azt a kiváltságot. – köptem a szavakat. – Seggfej, élvezed, hogy kínozhatsz?
Matt, hozd, és rakd be a kocsiba, már nem fog ellen állni, ne aggódj!
Matt volt a legmagasabb közülük, és a legrémisztőbb külsejű. Hatalmas kezét a csípőmre kulcsolta, majd maga után vonszolt a fekete Cadilac-hez. Erőset taszított rajtam, mire beestem a hátsó ülésre. Kezeimet hátul szorosan összekötözte, és a számra egy vastagabb fekete kendőt kötött, hogy nehogy segítségért kiáltsak. Matt rám sem nézett, csak cselekedett. Amint végzett, becsukta az ajtót, és lenyomta a zárt, hogy még véletlenül se kíséreljek meg kiugrani a járó autóból.
A négy fiú bevágta magát a szabad ülésre, míg Chris beindította a motort, és a Cadilac kifordult az iskola udvarának feljárójáról. Matt hátra-hátra tekintgetett, hogy egyben-e vagyok, vagy nem csináltam valami hülyeséget, bár összekötözött kézzel, és szájjal sokat nem tehetek.
Csak remélni tudtam, hogy Arnold már keres engem, és minden követ megmozgat, hogy megtaláljon. A remény, hogy kiszabadulok, egyre intenzívebb volt, de minek ha úgy sem jutok ki innen élve. A testem küzdött, de a lelkem kezdte feladni a küzdelmet. Az oldalam, és a hasam fájdalomtól nyilallt. Kell, hogy legyen valami esély, arra, hogy túléljem ezt a rémálmot. Legyen bármi is, én küzdeni fogok, ha szenvednem kell, akkor is. Mert mindig van remény. Csak ne hiányozna ennyire a családom, és Lindy. Szegény anya, vajon most mit csinálhat? Tud már az eltűnésemről?

Az autó csikorogva állt meg egy eldugott helyen. Az épületben teljes sötétség, és némaság honolt. Matt vonszolt magával engem és egy kis szobába vitt, ahol lehajított egy ágyra, rám zárva az ajtót. A szoba teljesen üres volt, az ágyon kívül egy éjjeli szekrény állt a szoba sarkában. A falon kisebb üveg ablakok álltak berácsozva, hogy elvegye a szökni kívánók kedvét. A piszkos matracon egy vékony takaró pihent. Gondosan betakargattam vele, remegő testem. Ahogy kényelembe helyeztem magam, oldalamból hatalmas fájdalom tört fel. Halkan felnyögtem a kíntól. Így töltöttem az éjszakát a kihalt vidéken, egy sötét házban, poros, koszos ágyban, telis tele lila foltokkal a testemen.