2015. február 17., kedd

Az új élet küszöbén

A nagyszüleim az adminisztrációs iroda előtt várakoztak. Mondanom sem kell, mily meghatottak voltak, amikor megpillantottak a mozgólépcsőn letóduló tömeg közepén. A nagyanyám arcán végigfutott a megkönnyebbülés, mosolygott miközben orcáján kirajzolódtak az öregedés ráncai. A nagyapám a nagyi vállára tette karját, s eközben a csomagátvilágító felé terelte őt.
Amikor még a repülőgépen ültem, végig sem gondoltam, milyen lesz majd a találkozásunk. Már vagy két éve nem láttam, s nem hallottam igazán felőlük szinte semmit. Ezért is éreztem úgy, itt az ideje meglátogatnom szegény szeretett nagyszüleimet. Hátha új életre kapok ezen a nyugalmas kis helyen, amit jelenleg ez a kis városka, Perth jelentett számomra. Gondoltam, talán beiratkozom a lovas iskolába a két éves oktatásra. Nem várhatok örökké egy újabb énekesi lehetőségre. Amit szerettem volna, elvesztettem egy életre. Így kétlem, hogy újra esélyt kapnák a sorstól erre. Jobb később, mint soha – mormoltam magamban.
Már a lépcső alján álltam, de a tömegek még mindig előttem sorakoztak. Egy életre megutáltatták velem az utazás gondolatát. Utáltam várakozni. A türelem sosem volt az erősségem. Anya szerint ezt az idegesítő szokásomat is apától örököltem. Én persze mindig tagadtam, hogy így lenne. De most már kezdem belátni; talán mégis igaza lehetett. Kezemmel félresöpörtem a kusza tincseket, melyek a homlokomba lógtak. Mindkét fülemben fülhallgató lógott, melyből James Morison száma szólt, az I won’t let you go. Mindig ezt hallgattam. Volt, amikor egy nap egymás után többször is. Számomra ez jelentette a megnyugvást, a relaxációt.
Jaj, Istenem, Ronald! Nézd meg, milyen gyönyörű, érett nő lett a mi kis angyalunkból! Az unokánk egy felnőtt nő lett! – áradozott Eliza nagyi.
Valóban, drágám. Gyönyörű teremtés, nem kétséges. Mintha az anyját látnám tizennyolc éves kiadásában – értett egyet nagyapa.
Nagyi, papi! – szipogtam.
Szia, kicsikém! – üdvözölt a nagymamám. - Hogy te mennyire megváltoztál…
Annyira hiányoztatok! – mormogtam a nagyi vállába, miközben szorosan öleltem.
Te is nekünk, kis unokám – dörmögte a nagyapám mögöttem. – Na, gyere, hadd öleljelek meg! Nem is tudom, mikor láttalak téged utoljára…
Szorosan hozzásimultam vékony, öreg testéhez, miközben szemeimből újabb könnycseppek csordultak ki. Nagyapa kedvesen végigsimított homlokomon, majd apró csókot lehelt rá.
Semmi baj, bogaram. Csak sírdogáld ki magad. Utána minden jobb lesz.
Meghalt… Az én hibám, nagyapa. Csak is az enyém…
Ugyan, dehogy drágám. Ne ostorozd magad!
A nagyapádnak igaza van, Cassandra. Itt az ideje abbahagynod az önostorozást! A bátyád motorbalesetben halt meg, nem tehetsz róla! – mondogatta Eliza nagyi miközben a kijárat felé terelgettek.
Ausztrália teljesen más volt. Nem nyüzsgött az utcán annyi ember, mint Amerikában. A környezete is teljesen eltérő volt, ahogy azt már otthon, New Jerseyben megszoktam. Egy taxi állt meg közvetlenül előttem, s az utas ülés ablakából egy középkorú férfi sasolt. Fura szemekkel méregetett. Egy kissé zavarónak érzetem ezt a mozzanatot, ám inkább irritálónak. A nagyiék kedvesen odaintettek a fura alaknak, mire az egy biccentéssel viszonozta azt. Látszik, mennyire jól ismerik ők így egymást.
A férfi kiszállt, majd sorban ajtót nyitott nekünk úriember módjára. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem a fura gesztuson, hiszen nálunk sosem pazarolta az idejét ilyesmikre a taxis. Ebből is látszik, teljesen ás ország, s teljesen más kultúra, hozzá kapcsolódó szokásokkal, na meg emberekkel.
Köszönjük, Frank. Elvinnél minket a Door Street-ig, onnan pedig hintóval terveztük az utat a tanyáig. – mondta nagyapa kedvesen a taxisnak.
Persze.

A taxi közvetlenül a Door nevezetű utca elején állt meg. Itt egy lovas hintó állt, melyet két koromfekete mén hajtott. Az egyik – úgy sejtem, a fiatalabbik – eléggé dühösnek látszott. Kemény patáival a földet verte. Körbepillantottam, így láttam, a nagyszüleim a sofőrrel beszélgetnek, én közben odasettenkedtem az ideges ménhez. Kedvesen végigszántottam hosszú, szélfútta, sötét sörényén. Az állat először ijedten távolabb oldalazott, ám ahogy végigsimítottam homlokcsontján, hálásan felnyerített. Kíváncsian beleszagolt meztelen tenyerembe. Eközben a másik, szabad kezemmel a zsebembe nyúltam, mert úgy emlékeztem, elrejtettem egy kis elemózsiát az útra. Előhúztam két szem kockacukrot. A ló orra elé toltam, mire ő elfogadta, s jól megrágta a tőlem kapott csemegét. Azonnal látható volt a viselkedésváltozás. Sokkal kellemesebben, barátságosabban viselkedett. Incselkedően oldalba bökte nedves orrával a mellette álló, idősebb példányt, ezzel hergelve.
Kezdtem azt érezni, valahogy a lovak megértenek. Közelebb érzetem magamhoz őket ebben a pillanatban, mintha elszállt volna az időszak, amikor szenvedtem vagy sírtam. Különös, de egyben kellemes érzéssel töltött el a kedves gesztus. Úgy érzetem, nekem itt a helyem. Per pillanat ide akartam tartozni. A gyönyörű mezőkre, illatozó vadvirágokra vágyódtam. Repülni akartam. Nagyon rég éreztem ezt a késztetést, hogy lovagolni akarok. Ám ez az érzés most erősebb volt, mint bármi más. Arcomon elterült egy aprócska mosoly, amikor eszembe jutott, hogy nagyapa és apa először tanított lovagolni... Vagy hét éves lehettem, akkor kezdtem el a lovagló leckéket. Mára már nem annyira emlékszem a különböző lovagló típusokra, mint például a vágtázás, galoppozás. Csak egy kisebb gyakorlás kellet, s újra a nyeregben érezhetem majd magam.
Te meg mit művelsz itt, aranyom? Az a ló nagyon veszélyes. Meg is sérülhettél volna… - dünnyögte szigorúan, de arcáról leolvasható volt az ijedtség.
Ugyan már, nagyapa! Miért gondolod, hogy ez a ló bánthatott volna? – kérdeztem.
Azért, mert rettenetesen kiszámíthatatlan ez a mén. Ígérd meg, többet nem csinálsz ilyet?
Ugyan miért? Hisz ez a ló teljesen ártalmatlan. Nem látom okát, amiért távolságot kéne tartanom tőle.
Engem nem érdekel, hogy te minek látod. Én azt mondtam, ne menj a közelébe, mert veszélyes. Megértetted?
Jaj, drágám. hagyd már szegény lányt. Nem látod, milyen fáradt?  Különben meg valóban nem látszik annyira furának az a ló – próbálta puhítani a nagyapámat.
Bár a papa kedve nem igazán járt a fellegekben, mégis próbált kedvesen bánni velem. Egy irányzott mozdulattal felugrott a hintóra, közvetlenül ezután felsegítette a nagyanyám, majd kezét nyújtotta, hogy engem is felsegítsen. Olyan meseszerű volt az egész. Mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, bár a herceg hiányzott a képből. De helyette itt volt nekem két fontos személy az életemben: a nagyapám és a nagymamám. Mindkettejüket ugyanúgy szeretem, hisz nagyon fontosak nekem.
Mehetünk, Ronald! – kiáltotta Eliza nagyi.
A nagyapa felemelte a mellette lapuló vékony, bőr mintázatú hosszú eszközt. Gondolom az ostor lehetett az. Egy irányzott mozdulattal meglendítette, s a lovak irányába csapott vele, miközben az eszköz suhogó hangot adott. A két lónak sem kellett több, azonnal gyors vágtába kezdtek. Kemény patájuk nagyot koppant a köves úton. A hirtelen gyorsaság következtével szorosan markoltam apró kezemmel a hintó oldalán elhelyezkedő kis fogódzót. Hosszú, eper szőke hajzuhatagom össze-vissza fújta az erős szellő. Ha tudtam volna, hintóval vonulunk el, akkor összeköthettem volna a hajamat.
Jól vagy, kis drágám? – kérdezte a mama.
Nem igazán – dörmögtem az orrom alatt, az arcomat még mindig a könnyek szárították.
Majd minden helyre jön idővel, bogaram. Addig is érezd jól magad nálunk. Mintha otthon lennél…
Köszönöm nektek, hogy ennyire megértőek vagytok– feleltem kedvesen.
Jaj, drágám…
A lovak egy kanyargós, macskaköves utcába kanyarodtak, miközben a hintó ide-oda zötykölődött alattunk. Aztán megálltunk a nagyszüleim kis tanyája előtt. A komornyik kaput nyitott, hogy a hintóval be tudjunk menni. Az istálló melletti kis legelőn tíz gyönyörű csontozatú, erős ló legelészett. Az egyik felettébb jó kedvében lehetett, ugyanis azzal szórakozott, hogy az egyik vele egykorú kancát bökdöste orrával, mire a pej kanca felnyerített, s odébb állt. Kezdtem azt hinni, ez nem csupán egy kis hergelés, hanem egy kis figyelemfelkeltés lehetett. Talán a fiatal ménnek tetszett a pej kanca. Közben nagyapa megállt a hátam mögött, s ugyanazt figyelte, aminek én is a figyelmemet szenteltem.
Úgy látom Rony-nak megtetszett a mi kis Nefelejcsünk – mondta szórakozottan, közben jóízűen vigyorgott.
Így hívod őket?
Igen. A nagyanyáddal közösen döntöttünk a nevük mellett. Gyönyörű állatok, ugye? – kérdezte. Hát… ilyen a szerelem.
A szerelem szótól összeszorult a szívem. Ismét eszembe jutott, hogy mit hagytam magam után Amerikában. Az anyukámat, a legjobb barátnőmet, aki valószínűleg a legvégsőkig gyűlölni fog; és Benjamint, aki talán valaha még viszonozhatta volna az érzéseim. Arcomról lefagyott az aprócska mosoly, melyet átvette az aggodalom, s a bűnbánat. Nem tudtam, mikor fogom kiheverni ezt, vagy valaha másképp érezni. Új életre volt szükségem, és időre. Időre, hogy átgondoljam, mit kell, megváltoztassak, ahhoz, hogy újra boldog lehessek egy szép napon. Ám ehhez szükségem volt az emlékekre, melyek elhagyták az agyam zegzugait. Tudnom kellett, mi történt velem azon az éjszakán, a bál után, hogy ki tette ezt velem…
Valóban csodaszépek, nagyapa – feleltem bágyadtan.
Na, gyere. A nagyi ma a kedvencedet készíti el – vigyorodott el.
Jaj, drágám, ne rontsd el a meglepetésem! – kiáltotta a nagyi a konyhából.
Jól van, jól van.
A nagymama ide-oda sürgött-forgott a kis konyhában. Megterítette a négy személyes takaros asztalkát, majd evőeszközöket, tányérokat helyezett rá, s közben kedvesen oda invitált minket. Miközben mi helyet foglaltunk, ő addig porcelánedényben hozott nekünk forró tyúkhúslevest, tele sok finom, zamatos bio zöldséggel. Mindannyiunk tányérjába merített belőle. Én pedig úgy habzsoltam, mintha még életemben nem ettem volna ilyen finom levest.
A második fogásnál már úgy éreztem szétdurranok, de azért még egy kicsi még fért belém a sült csirkemellből, és a zöldségsalátából. A mosogatás önként vállaltam át a nagyitól, bár nem volt egyszerű rávenni őt, hogy hagyja rám a feladatot.
Ezek után eszembe jutott, megígértem anyának, hogy amint megérkezem felhívom. Ösztönösen a vezetékes telefon után nyúltam, s bepötyögtem az otthoni számunkat. Második csörgésre egy aggodalmas hang szólalt meg a készülékből.
Szia, kincsem! Rendben megérkeztél a nagyiékhoz?
Igen, anyu. A nagyiék ott vártak a reptéren.
És hogy érzed magad? Minden rendben? – tudakolta kissé idegesen.
Mély levegőt vettem.
Igen. Egyre jobb a kedvem – feleltem tömören. Nem igazán ment a hazudozás, de azzal sem akartam letörni a kedvét, hogy azt ecsetelem, még mindig ugyan olyan nyomorultul érzem magam, mint otthon. És valahol tényleg igaz volt, hogy kissé jobb lett a kedvem mióta megérkeztem.
Ma itt járt az a fiatalember… tudod, Benjamin. Téged keresett.
Hogy mi?
Én azt feleltem neki, hogy elutaztál a nagyszüleidhez pár hónapra, hogy rendbe jöjjön az életed.
Ő mit mondott erre? – kérdeztem, miközben egyre nagyobb bűntudatot éreztem, amiért nem mondtam el a fiúnak, hogy elmegyek Amerikából.
Itt vagy még bogaram?
Persze. Csak annyira szemétnek érzem magam, anya.
És ugyan miért is?
Amiért nem beszéltem neki róla. Úgy gondoltam jobb lesz így, ha nem tudja.
Jaj, édesem. Annyira sajnálom. A fiú mérgesnek látszott. Válaszokat várt tőlem a kérdéseire. Én pedig beszéltem neki.
Semmi baj, anya. Előbb vagy utóbb, úgy is megtudta volna. Ha nem tőled, akkor Lindy-től.
Apropó, Lindy. Mi van veletek? Mostanában, ha a nevedet említem, olyan dühödt képet vág, mint még soha...
Megharagudott rám, amiért nem szóltam előbb a terveimről. Azt mondta, soha többé nem áll velem szóba, és igaza is van, de ha nem szakadok ki az otthoni kis komfort zónámból, akkor sohasem leszek képes feldolgozni a történteket – bukott ki belőlem az igazság. Nem nagyon szerettem erről beszélni, hogy mi is volt pontosan annak az oka, hogy eljöttem otthonról. Nem akartam, hogy gyengének tartsanak azért, mert szó szerint, de elmenekültem a problémák elől.
És miért nem mondtad ezt el neki is? – kérdezte óvatosan.
Mondjam meg neki, hogy nélküle akarom visszaszerezni az emlékeimet? Hogy arra van szükségem, hogy egyedül legyek? Távol a régi életemtől? Távol tőle? – hadartam kétségbeesett gyorsasággal. – Akkor célzottan bántanám meg. Mintha a saját kezűleg vágnám a képébe, hogy nincs szükségem rá… pedig… pedig hiányzik. Hiányoztok, viszont… - éles lélegzetet vettem; jó lenne megtalálni a megfelelő szavakat. – Úgy érzem, erős változásra van szükségem. Új helyszínre, új ismeretségekre, új tervekre és álmokra. És remélem, ez a nagyfokú változás majd sikeresen kizökkenti az elmémet, és újra emlékezni fogok.
Meg sem vártad, míg a nyomozás lezárul, Cass – szólt óvatosan, majd hallgatásomat hallva nagyot sóhajtott. – Jó lenne, ha itthon lennél, drágám, de te tudod, hogy mi jó neked.
Köszi, anyu – haloványan elmosolyodtam bár tudtam, hogy úgyis maximum a kagyló láthatja.
Szia, kincsem. És fogadj szót a nagyiéknak. Majd még hívlak, hamarosan…
Éreztem, ahogyan az aprócska vidámságot fölváltja az elemésztő kedvtelenség. Ereimben egyre lassabban áramlott a vér, s a levegőt s jóval lassabban vettem, mint azt korábban tettem. Remegés futott át testemen. Gyengének érzetem magam. Mintha bármelyik pillanatban összecsukolhattam volna, mint egy rongybaba.
Erőt vettem magamon, s erősen kapaszkodtam a lépcső korlátjába, nehogy összeesek. Reménytelen eset voltam. Mindent elrontottam az életem során, amiben még bízhattam, vagy ami egyáltalán számíthatott. Olyan embereket vesztettem el sorra, akiket szerettem. Amikor már éreztem, hogy képes vagyok talpon maradni, elengedtem a vas korlátot, s felkapaszkodtam a lépcsőfokokon. Egy kis szoba felé vettem az irányt, ahol a barnára lakkozott ajtó nyitva állt. Gondoltam, nagymama ezt a szobát rendezte be a papával az érkezésemre. Kíváncsian nyúltam a kilincs után, s miután beléptem óvatosan becsuktam azt. Odabenn nagy meglepetés ért. A szoba tapétája virágos volt, ahogy az ágynemű, s a függönyök is. Ezek szerint Eliza nagyi még mindig emlékezett az én fura stílusomra. A szoba sarkában egy asztalka állt, rajta egy rózsaszín üvegváza, melyből pár rózsaszál kandikált ki, erős illatot terjesztve a kis szobában. Az ablak irányába léptem; gyengéd mozdulattal félre rántottam a virágmintás függönyt.
Gyönyörű kilátás fogadott engem. Kilátást engedett a tanya mezeire, ahol vadlovak hadai vágtáztak végig az apró, egész mezőt beterítő vadvirágok között, csodaszép madarak hadaira, ahogyan a tiszta égboltozaton repkedtek. Kedvem lett volna kirohanni, befeküdni a friss, burjánzó fűbe a virágok közé, hogy láthassam közelebbről is a gyönyörű, vad méneket. Egyesével akartam megcsodálni mindegyik példányt. Bár a vadlovakról elterjedt a hír, hogy veszélyesek, s kiszámíthatatlanok. De kit érdekel ez? Én nem féltem tőlük, egyiktől sem. A késztetés, hogy közelebbről nézhessem, csodálhassam őket egyre erősebb lett.
Gondolkodnom sem kellett, automatikusan a kilincsért nyúltam, odalent óvakodva lopakodtam ki a bejárati ajtón. Nem minta megtiltották volna, hogy elhagyjam a házat. Ugyan miért zártak volna a falak közé, mint egy rabot? Szabadon járkálhattam csupán féltem, lebukok, miközben a vágyaimat próbálom követni. Egy kis kitaposott ösvényen lépkedtem, ahol észrevettem az istálló kirajzolódó helyét. Eszeveszetten rohantam, mint egy öt éves, amikor a szülei elől rohan, hogy elrejtőzzön.
Az istálló egy takaros, hosszú épület volt vörösre festett falakkal. Odabentről az a bizonyos ló szag áradt. Nagyot szippantottam, majd gépiesen benyitottam az épületbe. Az összes állat, melyek bent álltak a nekik kijelölt bokszban, felém tekintgettek. Térdem megremegett, de erőt vettem magamon, s az egyik mén felé vettem az irányt. A boksza előtt a névtáblán az állt, hogy Rony. Ő volt az a fiatal csődör, akit láttam odakinn a réten korábban. Kezem az orrához közelítettem megengedve, hogy az állat beleszagolhasson tenyerembe. Megborzongtam, mikor nedves orra érintkezett puha tenyerem. A gesztus kicsit megnevettetett, közben élveztem, hogy közel állhattam egy ilyen lenyűgöző példányhoz. Óvatosan végigcsúsztattam kezemet az orrán, s ujjbegyeimmel masszírozgattam. Látszott rajta, hogy tetszett neki, mert önfeledten nyihogott. Végigsimítottam vad, hosszú sörényén, majd megvakargattam a füle tövénél. Kedvem támadt a hátára ülni. Bennem volt a késztetés, hogy lovagoljak rajta, mint szél, úgy vágtázzunk a mezőn.
A lovagló szerszámok a boksz sarkában álltak egy kis rúdra támasztva. Ösztönösen értük nyúltam. Át sem gondoltam, hogy mire készülök; csak cselekedtem. A nyerget a hátára raktam, alul összecsatoltam, hogy biztosíthassam, nehogy leesek vágta közben a hátáról.
Határozott mozdulattal ugrottam fel a hátára. A kantárszárat kezembe vettem. Ez a ló okos volt, tudta mit akar az ember, hogy mik az elvárásai, ezért is engedelmeskedett, mikor óvatosan oldalba böktem csizmámmal. Rony örömében felnyerített, majd gyors galoppba kezdett. A legelő felé vette az irányt, búzatáblák mellett suhantunk el. Gondoltam egyet, aztán elengedtem a bőr szárat. Széttártam karjaim, mintha repültem volna. Éreztem az enyhe szél fuvallatokat. A fuvallat hajamat, s Rony hosszú sörényét fújta.
A vad lovak serege mellettünk robogott el, patájuk felverte a korábbi csendességet. A mén elején egy fekete, fiatal csődör vágtatott szélsebesen, mint aki tudja merre vezesse a csoportját. A gyönyörű látvány teljesen lefoglalt, minden koncentrációm rájuk terelődött. Nem akartam mást jelenleg, mint utánuk vágtatni a messzeségbe, hogy ismét láthassam a fiatal csődört. Valamiért azt éreztem, meg kell szelídítenem, meg kell próbáljak a közelébe kerülni. Ha nem többre, akkor csak egy röpke pillanatra, hogy megcsodálhassam teljes magasságában.
Úgy éreztem, hogy egyre távolabb kerülök a tanyától. Nem tudtam, egyáltalán visszatalálok-e, ha más nem, a ló vissza talál-e majd. Jelenleg a fekete csődör foglalkoztatott. Egyre közelebb kerültem hozzá; éreztem, nincs már messze a lehetetlen. Így mi vágtáztunk, addig a vad mén beelőzött. Szélsebesen haladtak a mén vezérének nyomában. A sor végét vemhes kancák, s fiatal csikók zárták; próbálták beérni az idősebb, erősebb példányokat. A kilátás csodaszép volt, hallottam a madárhadak önfeledt csiripelését. Ők ezzel köszöntöttek engem vagy éppen a ménnek jelezték, hogy veszélyesen közeledem feléjük.
A csődör egy nem várt pillanatban lassított, ezért  ménnek is ugyanezt kellet tennie. Sötét, mandula szemivel felénk tekintgetett. Úgy fújtatott mint egy támadó bika. Védte négytagú családját az idegen jövevénytől, vagyis tőlem. A korábbi késztetés egyre elhalványabbult, ahogy közeledtünk a musztáng felé. Korábban nem féltem, de most minden erőm, s önbecsülésem elveszett. Már nem fordulhattam meg. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam, aztán tovább nyargaltunk a dühös musztáng felé.
Pár centi volt csupán, de mégis elég, ahhoz, hogy jól elintézzen egy dühödt állat, aki a ménjét védje. Csak most láttam, milyen gyönyörű volt. Sörénye hosszan lógott homlokába, ahol egy fehér félhold forma vetődött ki koromfekete bundáján. Ő volt álmaim lova. De sosem gondoltam, hogy találkozom vele. Késztetést éreztem, hogy közelebb és közelebb kerüljek hozzá. Meg akartam érinteni. De a ló félénken hátrébb araszolt, ám továbbra is fújtatott. Dühe nem enyhült. Zsebemből előhúztam egy répát, melyet Rony-nak szántam. Kinyújtottam karom, kezemben a sárgarépával, s abban reménykedtem, talán a csődör majd megenyhül annyira, hogy elfogadja az ajándékomat.
A ló nagyokat fujtatott, s közelebb araszolt hozzám, s a kezemben csüngő friss sárgarépához. El sem hittem először, amit látok. A fekete musztáng meghunyászkodott előttem?
A mén többi tagja meredt szemekkel figyelte vezérük bátorságát. Felnéztek rá, s engedelmeskedtek neki; eközben rendezetten, sorban álltak meg, s várták a vezérük utasítását. Nedves orrával beleszagolt a tenyerembe, de eközben még mindig tartotta a néhány centis távolságot. Bátortalanul nyújtottam ki a kezem felé, s ez által csökkenteni szerettem volna a köztem és az állat közti távolságot. A ló kezdte megadni magát, s hagyta, hogy megérintsem a homlokán lévő fehér félholdalakú mintát. Kezdtem azt érezni, tetszett neki, ahogyan simogatom, mintha kezdett volna feloldódni a feszültség. Végül is engedte, hogy érintsem. Ez nem mindennapi esemény ugyanis köztudott a vad lovakról, hogy nem nagyon merészkednek az emberek közelébe. Talán ő félt, ám én kicsit sem, ami eléggé meglepett.
Már olyan közel volt, hogy akár még a hátára is ülhettem volna. Ekkor egy éles hang törte meg a néma csendet a pusztaságban. A nagyapám loholt a nyomomban pej kancáján.
Te meg kit csinálsz itt? – ordította mérgesen.
Csak lovagolni szerettem volna – kiáltottam vissza, de közben a vad musztáng megijedt hirtelen éles hangomon, s elvágtázott a ménével együtt a távoli messzeségbe. Vajon mikor láthatom őt megint?
Megijesztetted őket, nagyapa – mordultam fel. – Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a hátára üljek, te meg elriasztottad!
Mi? Meg ne tudjam, hogy felülsz arra a vadállatra! Megtiltom neked, Cassandra! Ne csinálj őrültséget. Az a ló azonnal végezne veled – ordította.
Jaj, papa, miért kell neked minden úgy eltúloznod?
Elég legyen, kisasszony! Most szépe felülsz Rony-ra, és hazamegyünk! A többit majd otthon megbeszéljük – válaszolta türelmetlenül. – A nagyanyád már halálra aggódta magát.
De hát… végül is nem történt semmi nagy baj. Az a musztáng olyan ártalmatlannak látszott – dadogtam.
Értsd meg, Cassandra, ez nem játék. A vad lovak veszélyesek. Ígérd meg, hogy többet ilyet nem csinálsz!
De…
Semmi de! Ez akár az életedbe is kerülhetett volna.
Ne haragudj, nagyapa. Csak annyira gyönyörű volt… - áradoztam. - Látni akartam közelebbről is, hogy megérinthessem.
Arcomon megfagyott a mosoly, kedvtelennek érzetem magam. Újra visszacsöppentem a szánalmas könyörtelen önutálatomba. Rony egyre jobban fújtatott, s kezdett fáradni, lábai már nem mozogtak olyan fürgén és kecsesen, mint korábban.
Az istállóba vezettem, majd levettem a nehéz nyereget a hátáról. Máris észrevettem rajta, mennyire megkönnyebbült, ahogy eltűnt róla a súlyos nyereg. Kedvesen megpaskoltam oldalát, s egy répát nyújtottam át neki, amit el is fogadott. Nagyapa is bekísérte lovát a bokszba, majd Rony bokszának dőlve figyelte, mit művelek.
Holnap elviszünk téged a Count Antoine Cartier D'Aure Akadémiára – jelentette ki hirtelen. Anyád azt mondta, hogy oda szeretnél jelentkezni, amíg itt vagy nálunk.
Ő… igen. Valóban. Nagyi tudja már? – kérdeztem.
Persze. Különben nélküle el sem mehetnénk. Tudod, milyen aggódós.
És mit szólt ehhez, hogy be akarok iratkozni az akadémiára?

Hát… Nem igazán örült a tervednek, de egyetértett azzal, hogy téged úgyse lehetne lebeszélni róla és egyébként is jót tenne neked.

2015. február 1., vasárnap

Légy erős!

A nagyimmal folytatott hosszas beszélgetés után lementem a nappaliba, hogy anyával is tudassam, milyen elhatározásra jutottam. Mit szólna, ha csak szó nélkül eltűnnék? Beleőrülne az elvesztésembe, főleg azok után, hogy Arnold... Már csak én maradtam neki, az egyetlen lánya. De meg kell értetnem vele, most ki kell szellőztessem a fejem.
Ő ott ült a sarokülőn, csendben bámult a messzeségbe, közben könnyeit törölgetve arcáról. Csendben mögé osontam, majd szorosan átkaroltam, mire egy kicsit összerezzent. Próbált úgy tenni, mintha nem történt volna semmi az imént. Őszülő haja kontyban volt összefogva. Levetettem magam az ülésre anya pedig hosszú, göndörkés hajam csavargatta tincsekbe.
Anya? – mondtam csendesen.
Igen, kincsem?
Mond csak, mit szólnál, ha azt mondanám, pár hónapra leköltöznék a nagyiékhoz a tanyára? Pont megfelelő alkalom lenne az emlékeim visszatérítéséhez – feleltem idegesen.
A nagyiék tudnak a te egyszemélyes tervedről? – kérdezte összeszűkült szemekkel.
Természetesen igen. Ma reggel felhívtam a nagymamát s megbeszéltük. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy tudassam veled.
Örülök, hogy szóltál – mormogta.
Én köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.
Egyébként semmi ellenvetésem az ellen, hogy a nagyanyádékhoz költözz pár hónapra. Talán segíthet a felépülésedben.
Igazából nem fontos. Ha nem szeretnéd, akkor nem megyek...
De, de. Menj csak. A nagyapád már úgy is hiányol – nevetett kedvesen.
Rendben. Nagyon köszönöm, mami azt, hogy elengedsz – átöleltem ismét.

Az ebédidőt odakinn, a kis virágoskertben töltöttem. Belélegeztem a friss levegőben terjengő rózsaillatot. Kezembe vettem a finom tapintású bőrkötéses könyvet. Ott nyitottam ki, ahol a múltkori alkalommal abbahagytam. Boomer figyelembe sem véve engem játszadozott piros pettyes labdájával. Addig eresztgette élesnek tűnő fogait a kemény labdába, míg az meg nem adta magát s szét nem durrant. Akkor aztán majd’ kipukkadtam a nevetéstől. Bár tudtam, nem kéne a gyász idején így viselkednem, úgy inkább bújtam a könyvet próbálva nem odafigyelni a kutyám viselkedésére.
Az ég tisztán ragyogott, bárányfelhők hada vette körbe a sugárzó napot. Enyhe szellő fújta a hegyekben álló óriás mamutfenyők zöldellő ágait. Virágport gyűjtő méhek zsongása hallatszott a távoli messzeségből megtörve a puszta csendességet az udvarban. Otthagyva a padot a fűbe vetettem magam a friss, zöldellő növényzetre, mely lágyan simogatta meztelen lábfejem. A fűben tücskök ciripeltek, ijedten szökkentek távolabb minden mozdulatomra. Elkaptam az egyik példányt, majd apró újbegyemmel végigsimítottam kitines potrohán.
Egy óvatlan pillanatban azonban a fürge kis rovar kihasználva gyengeségem, kiugrott ujjaim közül.
Az emlék, amikor apával és Arnolddal a mezőn játszottunk derengett fel előttem. Testem megremegett a foszlányok hatására. Most már csak anya és én maradtunk. Nem veszíthettem el az édesanyámat. Harcolni fogok érte és azért is, hogy minden rendbe jöjjön a családom körül. Tudtam, nem a legjobb döntésem volt, hogy csak úgy lelépek s egy teljesen másik országban kötök ki: bár ott voltak a nagyszüleim, de mégis bűntudatom volt emiatt. Mi több a legjobb, egyetlen barátnőmnek és Trace-nek sem említettem meg még hirtelen elhatározásomat.
Volt egy fura érzésem. Úgy sejtettem, Lindy nem igazán lesz oda. Féltem elmondani neki, de legfőképp attól, mit fog szólni. Lágy szellő lengedezte könnyedén a tincseimet. Észre sem vettem, amikor egy óvatlan pillanatban lecsukódtak a pilláim. Minden apróbb részlet kiveszett belőlem; már nem koncentráltam semmire, csupán az érzésekre koncentráltam. Édes álomfelhő keringett körös-körül még édesebbé téve néhány képkockát. Tudtam, hogy ez csak illúzió volt, de engedtem a kísértésnek. Most az egyszer érezni akartam hatását, hogy milyen illúzióban élni.
Hideg fuvallat suhant át testemen. Egy sötét árnyék vetődött felém s egyre közelebb hajolt hozzám. Szemeim azonnal felpattantak. Benjamin átható tekintettel méregetett ki tudja mióta. Én meg itt fekszem ájultan, mit sem tudva.
Mit keresel itt? – förmedtem rá.
Látva, hogy készülök felállni kezét felém nyújtotta; bátortalanul fontam remegő ujjaimat össze az övéivel, majd talpra rántott. Sötétbarna íriszeim csatlakoznak az engem bámuló szempárhoz. Egy ideig csak némán bámultuk egymást, miközben kezünk még mindig összekulcsolódott. Egyik óvatlan pillanatban elvesztettem egyensúlyom, lábam önkéntelenül összecsuklott és csupán az ő erős keze tartott állva, ahogy nekitámaszkodtam a csípőjének. Mire észhez tértem, azonnal távolabb léptem tőle. Csak az hiányzott, hogy a Ben iránti érzések túlnőjenek a gyászomon és engedjek az édes csábításnak… Hisz még ki sem hevertem, amit tett. Ebben az esetben a távolságtartás volt a legjobb lehetőség, amit választhattam.
Gondoltam, meglátogatlak. Szerettem volna tudni, minden rendben van e veled – kérdezte színtelen, mégis mély hangon.
Jó. Akkor láthatod, hogy minden oké. Nincs semmi, ami veszélyt jelentene rám. Szóval… akár mehetsz is – mormoltam, közben tartva a távolságot.
Tenyerem izzadt a bennem lakozó idegesség rohamtól. Idegesen simítottam végig a hajamon. Eközben Ben arcán megjelent az a jellegzetes, észveszejtően dögös mosoly, ami azt sugallta: hajjaj, ez a csaj nagyon is zavarban van. Testem megfeszült, nem tudtam mit tegyek, attól féltem talán az arcom elárulja, valójában mit érzek vagy, hogy mi nyomja a szívem. Inkább elfordultam; nem akartam, hogy tovább mustrálja meggyötört külsőmet. Úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Arcom beesett volt, hajam kócos s töredezett.
Ne fordulj el – suttogta a fülembe, eltörölve a köztünk lévő távolságot.
Szívem úgy dobogott, ahogy még soha. Lélegzésem inkább már hörgéshez hasonlított. Boomer felettébb jó kedvében volt, ugyanis figyelembe sem vette váratlan vendégem, aki pár lépésre állt tőle. Mellesleg a kutyám nem igazán bírta az idegen, jött-ment alakokat. A múlt alkalommal is majdnem leharapta a fiú fejét most meg mintha itt se lenne.
Gyengéden megpróbáltam eltolni magamtól a testét, de ő meg se moccant. Te jó ég. Mi lehet ebben a srácban ilyen kemény? Valami sziklatömeg lakozik benne?
Nézd, Ben, én… Sajnálom, de ez nem megy. Azt hiszem, most menned kéne – feleltem kipirultan.
Ne légy már ilyen zavarodott!
Hogy mi? Azt mondtad zavarodott? – kérdeztem dühödten.
Igen. Úgy, ahogy hallottad. Ez nem te vagy, kislány!
Akkor meg ki a fene, ha nem én? Én nem értelek, Ben.
Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Ilyen fájdalom teszi folyton tönkre az életem. Nem lehetek sosem boldog? Még akkor sem, ha szeretem? Szeretem, de amit most mondott az mindent megváltoztatott kettőnk között. Megígértem, hogy egy kis idő után, képes leszek megbocsájtani, de ő ki sem várta ezt, máris rám vetette a következő fájó szavait. Nem mondtam semmit, csak ellöktem magam a vékony fatörzstől és a bejárat felé vettem az irányt úgy, hogy közben hátra sem néztem. Faképnél hagytam, bár nem terveztem, ám végül mégis megtettem.
Sajnálom – suttogtam magam elé és közben nem tudtam megakadályozni a szememből előtörő pár könnycseppet.
Ben nem felelt, nem jött utánam, csak állt ott, mintha jéggé dermedt volna.
Mi történt Cass? – kérdezte a barátnőm. – Válaszolj már, kérlek!
Semmi – dadogtam.
Nem, nem. Ne hazudj! Tudom jól, mikor hazudsz és mikor nem. Nem tudsz becsapni.
Itt volt. Eljött…
Ki? Mond már!
Ben.
És?
Elküldtem.
Na de miért, Cass? Megőrültél?
Törékeny arca sápadt volt akár egy száz éves vámpíré. Gyönyörű árnyalatú szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól, de ennek ellenére Lindy mindig is gyönyörű lány volt. Ám most, hogy a bátyám halott, mint minden ő is megváltozott. Szemeiből és mosolyából kiköltözött az a különös varázs; nem volt többé az a Lindy, kit korábban megismertem. S még csak el sem meséltem, mit terveztem.
Lin. Mondanom kell valamit – böktem ki hirtelen egy szusszanással.
Mond csak.
Kíméletlen arcán megfeszültek az izmok, kíváncsian méregetett. Közben én a francia ablakon leskelődtem. Biztos akartam lenni abban, hogy a fiú már nincs itt. Nem akartam, hogy hallja a nyitott ablakon keresztül, amit mondani készülök. Azt akartam, csak tűnjön el, és ne tudja meg, hová megyek; ne keressen többé. Bár tudtam, fájni fog nekem is és neki is. Ám nem tehetek mást. Új életet kell kezdenem s emlékezni akarok a múltamban történtekre.
Az igazság az, hogy én el akarok költözni pár hétre a nagyszüleimhez Ausztráliába. Azt terveztem a nyáron elkezdem a lovas iskolát. Ha már énekesi pályám befellegzett. S talán végre visszatérnek az emlékek is majd apránként.
És ezt csak így mondod? Cass, a fenébe is...
Ne haragudj, kérlek! Akartam szólni csak nem tudtam, hogyan reagálsz majd.
Tudod, azért ez fájt. Most halt meg a testvéred, te pedig lelécelsz? Semmi lelkiismeret-furdalás?
Mi? Te meg miről beszélsz? – förmedtem rá. – Én nem azért rohanok el, mert nem akarom kiszenvedni az elvesztését, hanem mert bízom abban, hogy ez segít.
Ugyan, mire is számítottam. Majd azt mondja: „Jaj, Cassie, semmi gond, megértem.”? A legrosszabb pillanatban közöltem a tervemet. Valószínűleg ezt meg sem bocsátja majd.
El vagy magadtól szállva, Cass. Nem teheted ezt. Hogy hagyhatsz így itt édesanyádat és engem?
Elég volt, Lin! Hidd el, nem így terveztem. Azt hittem, majd megérted. De most már látom, tévedtem – szipogtam.
Jó. Legyen – köpködte a szavakat, majd felállt. – Ha elmész, akkor ne is gyere többé vissza.  
Ne csináld ezt! Kérlek! – mielőtt megölelhettem volna ő váratlanul taszított egyet rajtam, majd távozott.
Mit tettem? Elvesztettem őt, a legjobb barátnőm, de nem egészen erre számítottam… a fenébe is.
Boomer bátorítóan oldalba bökött nedves orrával. Ez a gesztus kicsit megnevettetett, mert tudtam, hogy érezte, valami baj van. Kedvesen lenyúltam, majd végigsimítottam koromfekete bundáján. A kutya önfeledten csaholt és nyalogatta meztelen karom. Magamhoz öleltem vaskos testét, s azonnal megéreztem hevesen pulzáló szívét.
Mi lenne velem, ha te nem lennél, kutyuskám – suttogtam a fülébe.
A nyitott franciaablakon át hűvös szél oldotta fel a szoba melegségét. Becsuktam a kitárt ablakot, így megszűnt odabent a sűrű, párás levegő.
A szobámba rohantam és ki sem jöttem mindaddig, míg biztosra nem vettem, hogy Lindy elment. Nem akartam vele találkozni, mert szégyelltem magam, amiért ezt tettem. De a bűntudat nem volt olyan erős, mint a gyász. Semmi sem rosszabb, mint egy–két nap leforgása alatt elveszíteni egy testvért és egy barátot.
Lehevertem az ágyra s lassacskán elszundítottam. Tele millió problémával, ám legalább kipihenem az idegességem valamennyire.
Ezzel még korán sem zárult le a szenvedéssel teli, elfacsaró életem – gondoltam magamban.


A reptéren álltam, kezemmel telis–tele pakolt utazótáskám szorongattam. Anya elkísért a reptérre, de mindvégig szótlanul bámult, mintha őt is megbántottam volna. Lindy természetesen beváltotta ígéretét: messziről elkerült és még csak el sem köszönt mielőtt eljöttem volna. Épp az adminisztrációs iroda mellett haladtunk el, miközben eszembe jutott Ben: az igéző szürkéskék tekintete, telt ajka és izmos teste... Vajon mit érez majd, ha kiderül, elmentem és ő erről nem tudott semmit? Nem szándékoztam elmondani neki, azt akartam, hogy titok maradjon előtte hollétem. Azt akartam, hogy ne találjon meg. Szerettem, de ez így most túl sok nekem egyszerre. Azt sem tudom, egyáltalán szeret-e úgy engem, ahogy én őt. Nem én vagyok az a lány, kit a sors neki szánt, már tudom. Hisz akkor nem lenne folyton rossz vége egyikünk közeledésére.
Üdvözlöm, kisasszony! – köszöntött a hölgy, aki a papírmunkákat intézte, s csak akkor engedte át az utazókat, ha minden rendben volt az irataikkal. – Láthatnám az útlevelét?
Persze – nyújtottam át.
Hová lesz az út? - kérdezte a szemét meresztgetve rám.
Mmm… Ausztráliába – vágtam rá azonnal.
Köszönöm. Itt az útlevele. Kérem, fáradjon át a csomagellenőrzőhöz, majd ha minden rendben van, átmehet a biztonsági kapun – taglalta a fiatal nő, aki a húszas éveiben járhatott.
Rendben. Úgy lesz. Hamarosan megy a gépem – fordultam anya felé.
Jól van. Gyere ide, kincsem! – szólított, majd szorosan magához ölelt, így érezhettem teste melegét.
Szeretlek, anya. S ígérem, amint a nagyiékhoz érek felhívlak. Oké?
Jól van, bogaram. Vigyázz magadra! – kiáltotta utánam, miközben a csomagszállító szalagra tettem megtömött poggyászom.
Mondanom sem kell, rettenetesen fájt a búcsú. Legszívesebben, nem engedtem volna el, s inkább lekéstem volna a gépet, csakhogy vele lehessek. Hiányzott lefekvés előtt a jó éjt puszija vagy a szokásos nevetgélések, ölelések minden, ami anya. De ez megváltozott Arnold halála után.
Még utoljára visszanéztem, mielőtt áthaladtam volna a biztonsági kapun, s a legszebb mosolyommal jutalmaztam, mielőtt eleredtek könnyeim. Egy biztonsági őr vezetett át a kapun, majd egyenesen a repülőgép felszállóhelyéhez loholtam. Tömegeket kerültem meg, míg feljutottam és megtaláltam a nekem kijelölt helyet. Idegesen törölgettem le az árulkodó sós könnycseppeket orcámról. Nem akartam, hogy bárki is szánalmat érezzen irántam pusztán azért, mert sírtam, így álarcot öltöttem, mely elfedte valódi érzéseimet.

Egy idős hölgy foglalt helyet a mellettem üresen lévő ülésen. Kedvesnek látszott, bár jelenleg ez nem annyira foglalkoztatott. Csak arra koncentráltam, hogy órák múlva már a hóborította Perth-ben leszek.